Ebben az időszakban a fizikailag és lelkileg már-már elviselhetetlen élet- és munkakörülmények a legkegyetlenebb Gulaggal vetekedtek. Aki nem teljesítette a normát kubikolásból vagy nádvágásból, aki nem tett eleget a kiadott parancsnak, aki nem viselkedett eléggé alázatosan, aki nem tetszett a fogva tartóinak, az sokszor kegyetlen verésben részesült.

A hallgatás falát csak nagyon lassan sikerült áttörni a rendszerváltás óta eltelt immár közel három évtized alatt. Miközben az igazságszolgáltatás többnyire várat magára, a még élő foglyok és fogva tartóik tábora egyre inkább apad. Az ártatlanul elítéltek a jézusi szeretet jegyében megbocsátottak egykori kínzóiknak, bosszúvágy helyett erkölcsi igazságtételre vágynak. Mélyen csalódniuk kell azonban, amikor azzal szembesülnek, hogy a törvények – néhány látványos példa statuálása kivételével – megvédik a bűnösöket. Nem csoda, hiszen az egykori pártaktivisták, államügyészek és börtönparancsnokok gyermekei, unokái ma is aktivisták, jogvédők és parancsnokok. Csak máshol. Révükön hamis próféták prédikálnak a rendszerváltásról, demokráciáról, szabadságról. És akik mindezért bizonyítottan megszenvedtek, akik akár életüket áldozták volna, leginkább abban bízhatnak, a történelem számtalanszor bebizonyította már, hogy valamikor mégiscsak bekövetkezik az igazságtétel.

Csekélynek mondható igazságtétel, hogy 2014-ben per kezdődött Ion Ficior peripravai lágerparancsnok ellen. A kivizsgálás során megállapítást nyert, hogy a munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. (A volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma – szerk. megj.) Az oláhkocsárdi születésű Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai 0830. számú munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. A „peripravai hóhérnak” azóta sincs lelkiismeret-furdalása a haláltáborokban történtek miatt.

A peripravai lágerben fenntartott és fokozott embertelen körülmények minden elítélt szenvedéséhez, sokuk halálához vezettek. Mégis 2013-ig kellett várni, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) még életben lévő táborparancsno­kok büntetőjogi felelősségre vonását kezdeményezze. Igaz, négy év alatt csupán három esetben indult bűnvádi eljárás és azt követő vádemelés közismert „kommunista pribékek” ellen. Elsőként Alexandru Vişinescut, a hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön egykori rettegett parancsnokát ítélték el húszévi szabadságvesztésre. A sorban a második Ion Ficior, szintén húszévi szabadságvesztés jogerős ítéletével. A harmadik, a vádemelés szakaszába jutott bűnvádi eljárás Marian Petrescu, a galaci börtön egykori parancsnoka ellen irányul.

A bíróság mindhármukat külön-külön száznál több elítélt haláláért tartja felelősnek. Mégis, törvény elé állításuk és a közvélemény előtti leleplezésük elsősorban nem mérhetetlenül hatalmas kegyetlenkedéseiknek köszönhető, hanem elsősorban annak, hogy az újkori román demokrácia szeme láttára (és hozzájárulásával) megélték az aggkort. Ehhez valószínűleg nem az elítélteknek kijáró börtönkoszt, hanem a kommunizmus idején megszerzett kiváltságok, majd az azt követő korszakban felvett magas nyugdíjaknak köszönhető kedvező megélhetési körülmények járultak hozzá. No meg a posztkommunista eszméket fenntartó, a valós és kiterjedt igazságszolgáltatás elodázásával saját pozícióikat (is) féltő utódok csigalassúsága.

Úgy látszik, az újkori román demokráciában az emberiesség elleni bűncselekmények felgöngyölítéséhez hosszú évekre, bírósági eljárások sorozatára, fárasztó pereskedésekre és az egykori vádlókból lett vádlottak emberi jogainak kényes betartására fokozottan figyelni kell. Bezzeg annak idején a fekete Volga egyik napról a másikra vitte el az ártatlanul meghurcoltak csoportjait, akiket senki sem figyelmeztetett emberi jogaikra a Szekuritáté alagsoraiban, a hírhedt börtönökben, a kegyetlen munkatáborokban. Micsoda két véglet! És micsoda ordító igazságtalanság: az egykori kínzók átlagnyugdíja sokszorosa az anyagi kárpótlásban nem részesülő kínzottakénak. Miközben a leszármazottaknak legfeljebb a keservesen kivívott rehabilitálás, az erkölcsi elégtétel jut.

Az egykori peripravai kényszermunkatábor területén nem jött létre kegyeleti emlékhely. A lágert felszámolták, a földet privatizálták, egy részét magánterületté alakították. A haláltábor parancsnoki lakása helyére előkelő négycsillagos szállodát épített egy francia tulajdonos, és az új helyszínre természetszerető, a színes madárvilágban gyönyörködni óhajtó, avagy horgászszenvedélyének hódoló vendégeket vár. Ahol fél évszázada még volt politikai foglyok küzdöttek a megmaradásért, manapság szórakozni vágyó turisták paradicsoma épül. És még mondja valaki, hogy az elmúlt évtizedekben semmi sem változott Romániában...

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár