„Istenszobrász! A márvány én vagyok”

Mintha az elmúlás emberi ésszel felfoghatatlan rettenete is némiképpen szelídülne az által, ami az emigráció két másik nagy öregjének, Márai Sándornak és Wass Albertnek nem adatott meg evilági életében: Faludy kétszeri, 41 esztendeig tartó önkéntes száműzetése utáni, 1989-beli hazatérésével. Mintha ezzel a végső dátummal egy kilencvenhatodik éve íródó költemény végére került volna pont, amiben élet és irodalom szétválaszthatatlanul eggyé mintázódott a leghosszabbnak és legkomiszabbnak tartott – huszadik – század történelmet és egyéni sorsot formázó vésője alatt. Ami azonban e két dátum közé került a múló idő hamujában, az csupa nyugtalanság, mozgás, a harmónia és a boldogság meg-megújuló, szenvedélyes keresése. S az eredmény? Eképpen fogalmazódik meg a költő Michelangelo utolsó imája című szonettjében: „Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban/ megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,/ de lelkemben még égi fény ragyog” (az írás címeként kiemelt idézet is ebből a versből való). Csakhogy az idézett verssorok az életmű nyitányaként 1935-ből valók, s ez a tény Faludy írásművészetének két alapvető sajátosságára figyelmeztet. Arra a rendkívüli alkotói tudatosságra, ahogyan leütötte a hosszú évtizedek alatt kibontakozó lírai partitúra alaphangját, s költői szerepjátszásának hitelességére: ahogyan a pálya kezdetén huszonéves magyar poétaként át tudta élni az idős, olasz reneszánsz művész sorsát.
Faludy György kamaszkora óta makacsul készülődött a költői pályára. A nyolcvanas évek végén Kanadában írt, Jegyzetek az esőerdőből című rendhagyó naplójában így vallott erről: „... tizenhat éves koromban (...) egyetlen nagy vágy kínzott, a költészet mesterségének ismerete, vagy jobban mondva gyakorlása.” Ez a minden mást elhomályosító kívánság ugyanakkor kimeríthetetlen kíváncsisággal társulva az élet, az átélhető valóság felé irányította figyelmét. A költészete alapanyagát képező, megtapasztalható valóság azonban nem csupán saját életét s a körülötte örvénylő történelmet jelentette. Faludy számára az egyetemes emberi kultúra értékkel telítődött, szellemi kalandozásra csábító realitás szintén, változatos és gazdag szellemi haza, ahol jó elidőzni a 20. század sivár, elembertelenedett, pusztulásra ítélt civilizációját maga mögött hagyva. E poétai nyitottság eredményeképpen született meg hosszú évek munkája után Test és lélek című műfordítási antológiája, amelybe a világirodalom 1400 költeményét válogatta az ókortól a huszadik századig, arányosan mutatva be a keleti és nyugati irodalmak lírai termését. Faludy otthonosan érezte magát az ókori pogány kultúrában éppúgy, mint a középkori keresztény és vágáns költészetben vagy a humanisták korában. Talán ez a magyarázata annak, hogy otthonosan mozgott a külső világban is. Hogy önkéntes száműzetéseit végső soron ajándéknak tekintette. A középkori vágáns poéták kései utódaként a 20. század két szellemi pestisjárványa – a fasizmus és a kommunizmus – elől szökött külföldre (előbb 1938-ban, majd hazatérése után 1956-ban), s csavarogta be a világot Nyugat-Európától Afrikáig, a Távol-Kelettől Észak-Amerikáig, mindvégig megmaradva magyar költőnek az idegenségben.
Kalandos élete megannyi fontos eseményét megörökítette műveiben, ugyanazt a témát gyakran lírai és epikus formában is megírva. Egyéni sorsának átpoetizálása mellett ugyanakkor a lírai szerepjátszás mestere is volt. Első emigrációja előtt adta ki e szerepjátszás legsikerültebb, Bécsben és Budapesten írt darabjait François Villon balladái címen. A kötet azóta is óriási népszerűségnek örvend, s ennek titka éppen a poétai játék, az, ahogyan Faludynak a középkori francia költő bőrébe bújva sikerült a huszadik századra hangszerelnie, aktualizálnia Villon sajátos líráját, a maga egyéniségével gazdagítva azt. Később, második emigrációja idején Kanadában ugyancsak e szerepjáték eredményeként születtek meg – teljesen más lírai regiszterben – Li Ho, „a kínai császári ház egyik sarjának” versei. A villoni hetyke, lázadó, néhol cinikus, máshol megrázóan emberi hangvétel után az élet titkait ismerő ember bölcsessége, a világ változatosságára és szépségeire rácsodálkozó költő frissessége jelenik meg ebben a huszonnégy megszámozott költeményből álló, Tanger és Toronto között íródott ciklusban.
Faludy életének napos oldalai mellett ott húzódnak a veszély, a kiszolgáltatottság és a börtönévek árnyai is. Minderről azonban képes könnyed, csevegő hangon mesélni könyveiben. Ez a sajátos hangnem teszi egyedivé a Pokolbéli víg napjaim című, több nyelvre lefordított életrajzi művét, amely a megbocsátó humortól a könyörtelen szatíráig húzódó regiszteren számol be a recski kommunista haláltáborban elviselt szenvedésekről. S arról, hogy a kultúra, a szellem ereje képes megóvni az embert a legnagyobb megpróbáltatások közepette is. Ugyancsak ebből az időszakból való, s az előző könyv lírai ikerpárjaként is tekinthető a Börtönversek 1950–1953 című megrázó versgyűjteménye. A „szenvedés ábécéje” szerint elrendezett költeményeket fejben írta, s rabtársai kívülről megtanulták, hogy a szerző halála esetén ne vesszenek el. Ezek a versek ugyanakkor valamiféle belső, titkos energiaforrásokként működve nemcsak szerzőjüket, hanem „hordozóikat” is arra késztették, hogy életben maradjanak. Lehet ennél közvetlenebb viszony alkotó, mű és befogadó között?
E hosszú és termékeny pálya lényege egyetlen mondatban is öszszefoglalható. Faludy írás közben és életében a halálfélelemmel és Erósszal a lelkében az epikuroszi intelem szerint cselekedett: Keresd a jót, a szépet és az igazat mindaddig, amíg élvezed, de ha nem élvezed, kerüljed el. Ezért egységes – egyenetlenségei dacára is – az életműve, s cseng egybe összegyűjtött verseinek első, 1935-ben Firenzében írt darabja 2000-ben írt, kötetzáró lírai számadásaival. Szakács István Péter