Dobai István ENSZ-memoranduma

Gazda Árpád 2007. október 19., 00:00
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására született tervek, elképzelések. Az erdélyi, romániai 1956-os szervezkedési kísérleteknek, mozgalmaknak az ad úgymond történelmi hátszelet, hogy 1956 őszén, 1957 elején az erdélyi kérdés megoldására négy, számos kitételében ma is továbbgondolásra késztető terv, elképzelés született.

A négy tervezethez szervesen kapcsolódik a Bolyai Tudományegyetem Történelem–nyelvtudományi Karának 1956. októberi diákszövetségi Határozati javaslata, amely mindmáig a romániai magyar egyetemi oktatás reformjának egyik legátfogóbb és legsokrétűbb programja. Ezek a tervek, elképzelések a román kommunista diktatúra egyik, a retorziókról és véres terrorról ismert korszakában születtek.

A következőkben az ENSZ-memorandumot, illetve a Szempont következő számában a Várhegyi István III. éves kolozsvári történészhallgató által összeállított és szerkesztett Határozati javaslatot mutatjuk be az olvasóknak. Tesszük azt abból a meggondolásból is, hogy az említett dokumentumok – ha nem is teljes terjedelemben – először jutnak el az olvasókhoz.

Az ENSZ-memorandum dr. Dobai István által megfogalmazott, hat példányban legépelt és a Szekuritáté által nála, Komáromi Józsefnél és dr. Gazda Ferencnél megtalált és elkobzott példányát e sorok írója fedezte fel a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, és juttatta el a legilletékesebbhez – Varga László közvetítésével –, a szerzőhöz. Azért fontos az ENSZ-memorandum publikálása, mert a kiváló emlékezőtehetséggel megáldott dr. Dobai István az 1990-es évek elején elkészítette a dolgozat rekonstruált változatát, ez azonban köszönő viszonyban sincs az eredetivel. Az eredeti tanulmány egy feszes, az 1956-os forradalom termékenyítő eszméinek hatása alatt született alkotás.

Az erdélyi kérdés első világháború utáni története az 1919–1920. évi temesvári „leventepörrel” kezdődik: az alig berendezkedő román hatalom 44, zömmel 17–18 éves diákot ítélt el, azért, mert – akár robbantások, merényletek révén is – megoldást próbáltak keresni a román csapatok bánsági bevonulása után hirtelen nyakukba szakadt kisebbségi sorsra. A trianoni békeszerződés előtt a román diplomácia ezt az óriásivá duzzasztott „irredenta mozgalmat” használta fel Erdély annektálásának igazolására.

Az erdélyi kérdés gyökerei az 1848–1849. évi szabadságharchoz, jelesen a már vak báró Wesselényi Miklóshoz, az árvízi hajóshoz, a 19. század romantikus hőséhez nyúlnak vissza. Dr. Dobai István a 2007-ben Kolozsváron megjelent Mulandó Szilágyság című kötetében imponáló felvezetéssel és ismeretek birtokában mintegy igazolja: az ENSZ-memorandum néven ismert dolgozat legfőbb inspirálója Wesselényi Miklós, aki 1848. június 18-án Klauzál Gáborhoz intézett levelében az erdélyi kérdés sajátos megközelítését vetette fel. Wesselényi Miklós az említett levelében azt sugallta: az erdélyi kérdés megoldásának a vitatható területek méltányos megosztását és a lakosságcserét tartja.

Dr. Dobai István és társai úgy képzelték el, hogy „a magyar kérdés” egyfajta appendixeként az ENSZ elé tárják az erdélyi magyarságot a trianoni békeszerződéssel ért súlyos igazságtalanságokat és jogsértéseket. A memorandum egy-egy példányát el akarták juttatni az ENSZ-hez, a magyar és román kormányhoz, a Román Munkáspárthoz, illetve a legnevesebb magyarországi személyiségekhez.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kiváló alkalmat jelentett az elaborátum kidolgozásához, mivel 1956. november 4-e, a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a „magyar kérdés” az Egyesült Nemzetek Szervezete elé került. Dobaiék ekkor döntöttek úgy, hogy az erdélyi kérdést is az ENSZ elé kell vinni. Az elküldés módozatainak kidolgozására csak egy későbbi időpontba került volna sor. Dobai István nemzetközi jogászként pontosan tudta: az ENSZ csak nemzetközileg elismert kormányoktól fogad el dokumentumokat. Ezért döntöttek úgy, hogy a magyar kormányhoz is eljuttatják a tervezetet, abban a reményben, hogy a magyar kormány támogatja a tervezetüket.

Az ENSZ-memorandum

Az alábbiakban ismertetjük a dokumentumot, terjedelmi okok miatt csak részletekben.

Az első oldalon, a bal felső sarokban lévő román nyelvű szöveg magyar fordítása:

„A Szekuritáté szervei a testi motozás során, 1957. március 20-án, amikor Márton Áron püspöktől tértem vissza, akkor találták meg.

A dokumentum 15 oldalból áll, kezdve a jelen oldallal, és folytatódik egészen a 15. oldalig.

Dobai István, sk.”

„Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését: Unius linguae moris regnum imbecille et fragile est, a magyar állam egyik kérdése, megfejtés helyett, kímélettel utaltatott tova… /Azonban/ jöhet idő, midőn egyszer még kell hódítanunk e hont a fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk – tehát méltányosak.

Száz esztendeje hangzottak el ezek a szavak a magyar Országgyűlésen, és a magyarságnak ez az életkérdése még mindig megoldatlan. Mikor a trianoni békeszerződés széttörte a magyarság történelmi-politikai keretét, a magyar államot, a nyomasztó szükség nem engedte a kérdés további odázását. Bebizonyosodott, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága az egész nemzet életét veszélyezteti, és bebizonyosodott az is, hogy elfogadhatóan – számunkra és szomszédaink számára elfogadhatóan – csak a magyarság oldhatja meg a kérdést. Meggyőződvén erről, nemzetünk akkori vezetői – talán nem egészen helyesen, de mindenképpen menthetően – félretettek minden más súlyos kérdést, és teljes erőnket, maradék erőnket ennek az egynek a megoldására fordították. Tartozunk az igazság eszméjének annak a megállapításával, hogy ez a törekvés nem egy vékony felső réteg ködösítési kísérlete, hanem az egész magyarság céltudatos mozgalma volt. Hogy ez az ún. revizionizmus nem volt imperialista jellegű, hogy nem volt támadó szándékú, hanem egy egész nemzet békés tiszta törekvése a legelemibb életigényeinek érvényesítésére. Tagadhatatlan sikerei voltak ennek a mozgalomnak, melyek jelentősek voltak még így, rövid tartalmukban is. Utolsó kísérlete volt ez a magyar nemzetnek egy ezerévesnek mondott örökség megmentésére, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.

Azonban, ha sikerült volna, sem oldotta volna meg a nemzetiségi kérdést, mert nem is célozta azt. Tétele a következő volt: Magyarország nemzetiségi politikája helytelen volt, és ezért területét felosztották, kétségbeejtő helyzetbe sodorván ezzel a magyar nemzetet. Ha visszaszerezzük az elcsatolt területeket, megjavítjuk nemzetiségi politikánkat, minden jó lesz.

Bármennyire is tiszteletre méltó volt a teljes nemzeti erőtartalék mozgósítása e cél érdekében, és bármennyire is helyes volt az a bölcs mérséklet, hogy csak magyar többségű területeket csatoltak vissza, a második világháború végén meg kellett győződnünk arról, hogy ilyen tüneti kezeléssel a kérdés nem oldható meg. Ugyanis a területi elcsatolások elsősorban a régi Magyarország nemzetiségi állapotából következtek, és csak másodsorban a helytelen nemzetiségi politikából vagy a kedvezőtlen nemzetközi helyzetből. Ezt az állapotot pedig az jellemzi, hogy a nemzetiségek a magyarokkal és egymással keverten élnek. Világos, hogy ha ez a kevertség nem lett volna, nem lehetett volna – a népek önrendelkezési jogára hivatkozva – idegen uralom alá kényszeríteni a magyarság egynegyedét, kilátástalan gazdasági és politikai helyzetbe szorítva az egész magyarságot.

A második világháború után természetes volt a nép idegenkedése annak a kérdésnek a felvetésétől, melyre – szerinte – egyszer már ráfizetett. Persze, az oroszvazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos egymás közti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és hogy Magyarország a teljes nyersanyag hiánya miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a Duna-völgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számunkra – többek között – ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek. (…)

Mi, erdélyi magyarok mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük, nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát. (…)

Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot. (…)

A trianoni szerződés olyan gazdasági vérereket vágott el, melyek hiánya még a legtudatosabb gazdaságfejlesztési politika mellett is nehézségeket okozna. Azonban ilyen gazdaságpolitikáról a Trianon utáni Erdélyben nem lehet beszélni sem. A balkáni népek általában, de a románok különösen idegenkednek a közületi berázásoktól, közmunkától, de egyáltalán attól, hogy az államot nemcsak meggazdagodási lehetőségnek tekintsék. A román politika elhanyagolta a régi román területek fejlesztését is, az Erdélyét pedig egyenesen gáncsolta. Talán nem tévedünk, ha az erdélyi együttélési küzdelem egyik alakját, a gazdasági harcot, a román államnak erre az ázsiai módszerű gazdaságpolitikájára vezettük vissza. Mert gazdasági téren talán a legelkeseredettebb ez az együttélési harc, pedig éppen ott a legkevésbé indokolható. – Ezért jelent Erdély gazdasága egyelőre csak nagy lehetőségeket. (…)

Románia sohasem vette komolyan a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Átfogó kisebbségi törvényt nem is alkotott soha. A kisebbségek – elsősorban a magyarok – jogi sérelmei közismertek voltak az orosz megszállásig, az 1944 utáni helyzet azonban még tisztázásra szorul.

A liberális és nacionalista román kormányok alatt zaklatva bár, de működhettek a magyar egyházak, léteztek a magyar iskolák, szabad volt a magyar nyelv használata – az akkor még magánéletnek számító – a gazdasági életben. A kommunisták uralomra jutása azonban a még megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavára hivatkozva. A régi pártokkal együtt megszűnt a magyarok pártja is. A régi társadalmi szervezetekkel együtt szüntették meg a magyar nemzetiségű szervezeteket is, a szövetkezetek központosításával a magyar szövetkezeteket is. Az iskolák államosítása pedig egyszerűen románosítás volt, mert a románoknak nem voltak felekezeti iskoláik. A gazdasági élet szocializálásával megszűnt a magyar nyelvhasználat a közélet egész vonalán, úgy, hogy már csak az iskolában és a családi életben beszélhetett anyanyelvén a magyarság.

A mindezekért cserébe kapott közszolgálati helyek pedig nemhogy a magyarság arányszámának, hanem még a magyarság munkásmozgalmi múltjának sem feleltek meg, még számukat tekintve sem. Emellett minden fontos, irányító hivatali helyre románok kerültek, a magyaroknak csak az irányító fontosság nélküli – de annál háládatlanabb – agitációs és állambiztonsági helyek maradtak. Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek. Ezek foglaltak el minden helyet az államnál, a pártban és a szakszervezetben és mindenütt, ahol érdemes volt helyet elfoglalni. Ezzel egy időben pedig tervszerűen folyt mindazoknak a magyaroknak a félreállítása, akik egyáltalán képeseknek látszottak áttekinteni a helyzetet. Háborús bűnperek, földreform, államosítás, internálás, purifikálás és osztályharc, valamint a demokrácia és szocializmus minden jelszava alkalmas volt egy-egy csoport felszámolására vagy félreállítására. Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki börtönbe nem került, annak megélhetési alapja veszett el. Történt pedig mindez a lelkiismereti szabadság földjén, egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal.

Vizsgáljuk meg az erdélyi kérdés megoldásának lehetséges módozatait, melyek útján meg lehet szünteti a magyarsággal szembeni súlyos politikai és gazdasági méltánytalanságot, meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést, és fel lehet számolni ezt a világbékét állandóan veszélyeztető békétlen tűzfészket.

Erdély jövőjét négy politikai keretben vizsgálhatjuk:

I. Erdély román uralom alatt maradásának egyetlen előnye az, hogy kényelmes elintézési forma, mert egyszerűen nem kell tenni semmit. Ha Magyarország nemzetközi tekintélye nagy, akkor az emberi jogok mellett még különleges nemzetiségi jogokat magában foglaló törvény kibocsátására szoríthatja Romániát, sőt gazdasági élete számára különleges nyersanyagszerzési és piaclehetőségeket szerezhet Erdélyben. Ezeknek a jogoknak és jogosítványoknak az érvényesüléséhez azonban kevés a remény, addig is, amíg a következő politikai hangulat Magyarország tekintélyét megcsorbítaná, és egyszerűen hatályon kívül kerülne a nemzetiségi törvény is, a gazdasági szerződés is.

Európa is a federalizálódás felé halad. Ha Magyarország és Románia a jelenlegi területi és népesedési állapotában lenne bármilyen államkapcsolat tagjává, annak első következménye az lenne, hogy az emberi jogokon kívül az erdélyi magyarság minden más jogának elismerését még csak nem is kérhetné. Lenne román közigazgatás, bíróság, hadsereg, államosítás, szocializmus. Román törvényhozás döntene az esetleges magyar szervezetek, egyházak, iskolák, szövetkezetek és szakszervezetek, ősi könyvtárak és műemlékek kérdésében. Továbbá egy federáción belüli Magyarország nem is kívánhatna nagyobb részesedést Erdély nyersanyagaiból, mint más állam.

Ha Erdély román uralom alatt marad, akár federációban, akár azon kívül, nem oldódik meg az alapkérés: a nemzetiségek kevertsége. Így semmi remény nem maradna arra, hogy az együttélési harc akár csak veszítene is hevességéből. Mivel pedig a szabad határokon – vagy útlevéllel, vagy anélkül – szabad lesz az emigráció –, elvégre az alapvető emberi jog – az évszázados reménytelen küzdelembe belefáradt erdélyi magyarság kivándorol, vagy asszimilálódik. És nem Magyarországon fog letelepedni, mert onnan is nagyarányú kivándorlásra számíthatunk, hiszen Magyarország a trianoni keretek között nem alkalmas arra, hogy a magyarság otthonává legyen. Minél több kívánatos szabadságot biztosítunk tehát népünknek: szabad közlekedés, szabad kereskedelem, szabad munkavállalás, útlevél- és vámkényszer megszüntetése, annál nagyobb tömegek győződnek majd meg arról, hogy jobb egy gazdag és békés idegen ország szabad polgára lenni, mint egy kilátástalanul szegény és gyűlölködő szomszédok gyűrűjébe zárt szülőhazáé.

Erdély román uralom alatt maradásával nem lehet jóvátenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, azt pedig a magyarság életérdeke követeli. Erdély magyarsága pedig egyszerűen nem akar román uralom alatt élni, és nincs olyan jogelv vagy érdek, melyet méltányolni tudna, ha erre kényszerítik. Mert nincs is olyan méltányolható jogelv vagy érdek, mely idegen uralom alá kényszerítene ősei földjén kétmillió embert. (…)

II. Erdély magyar uralom alá kerülésének szembeszökő előnye az, hogy teljes jóvátétele lenne a trianoni méltánytalanságnak. Erdély visszakerülne természetes földrajzi, gazdasági és történelmi keretébe. A magyar gazdasági élet bőséges nyersanyagot és komoly piacot kapna. Erdély gazdasági lehetőségei becsületes és szakavatott emberek kezelésébe, európai állam igazgatása alá kerülnének. Gazdasági fellendülést hozna a Kárpát-medence számára. Az erdélyi magyarság elnyomatása megszűnne, a magyar kultúra gazdagodna Erdély történelmi hagyatékával és élő szellemi erejével. Magyarország és a magyar nemzet képes lenne a legmesszebbmenően biztosítani a románok nemzetiségi jogait.

Azonban: Erdély megszerzése kimerítené – talán túl is terhelné – Magyarország nemzetközi politikai és erkölcsi tőkéjét. A nagyhatalmak adósuknak tekintenék a magyarságot, irigyei és versenytársai pedig ellenségüknek. A természetesen induló román irredenta mindenütt támogatást kapna, míg az újabb politikai fordulat úgy venné el tőlük Erdélyt, ahogy adta az előzőt.

Mert nincs olyan román, aki Magyarországon akarna élni, és nincs olyan méltányolható elv vagy érdek, mely erre kényszeríthetné. (…)

III. Az önálló Erdély gondolata a trianoni korszak kezdetén született, a második világháború előtt és alatt elenyészett, de utána – jóval szélesebb körökben – újraéledt. Az erdélyi magyar értelmiség megbékélési vágyát tükrözi ez a kompromisszum. A románok – természetesen – szigorúan elzárkóznak előle a legutóbbi időkig. A magyarság nemzetközi tekintélyének növelése következtében, 1956 őszétől a román értelmiség is mutat némi érdeklődést iránta.

A legismertebb elgondolások szerint az önálló Erdély területe az egész Erdélyt: a Magyarországtól Romániához csatolt területet foglalná magában. Tehát határai Magyarország és Jugoszlávia felől éppen olyan erőltetetten mesterségesek lennének, mint most a trianoni határok. Éppen úgy elvágnák a természetes gazdasági és kulturális utakat, mint a mostani. Románia felől ugyanis a Kárpátok természetes határt képezne, de annak is mindkét oldalán – mint az összes elképzelt határainak is – azonos nemzetiségűek élnének öszszefüggő tömbben.

Az önálló Erdély lakosságának abszolút többsége román lenne, a román uralom tehát továbbra is megmaradna Erdélyben. Ehhez járulna még az a veszély, hogy Erdély országgyűlése bármikor kimondhatná a Romániához való csatlakozást. Ezt a románság természetes törekvései követelnék, a demokráciai elvei indokolnák a szintén természetes magyar tiltakozással és az esetleges nemzetközi kényszerrel szemben. Így a románok keveset kockáztatva, nyugodt biztonsággal léphetnének az önálló Erdélybe, de mégsem hajlandók elfogadni, mert az erdélyi románok éppen úgy Romániában vágynak élni, mint a magyarok Magyarországon.

Erdély magyarsága viszont sokat kockáztatna az önálló Erdély elfogadásával. A Peremvidék magyarságát – bár teljesen ésszerűtlenül – határ választaná el a nagy magyar törzstől – még élvezné földrajzi helyzete előnyeit, a tervezett határközlekedési szabadságot gazdaságilag is, kulturális téren is. A Szórványvidék magyarságának akkor sem maradna más út, csak az asszimilálódás vagy a kivándorlás. Így egyedül maradna Erdély legszegényebb vidékén a székelység. A székelységnek kellene akkor Erdély védőpajzsául szolgálnia. Mert nincs olyan román Erdélyben, aki hajlandó lenne Románia ellen fegyvert fogni, mint ahogyan magyar sincs – székely a legkevésbé –, aki életét áldozná azért, hogy Erdély ne tartozzék Magyarországhoz. Ezt az államalakulatot mindkét nemzet átmeneti kényszermegoldásnak tekintené, mindent megtenne mindkettő a saját nemzete erdélyi útjának egyengetésére. (…)

IV. Erdély Magyarország és Románia közötti elosztásával jóvá lehet tenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot anélkül, hogy a románokkal szemben méltánytalanokká lennénk. Magyarország részesülne így az erdélyi nyersanyagból és piacból, Erdély hagyományai, élő magyar szellemi és népi erői nemcsak megmenekülnének, hanem elhatározóan gazdagítanák a magyarság erejét. Ez a megoldás nem merítené ki a magyarság nemzetközi erkölcsi tőkéjét, és ugyanakkor lehetőséget nyitna az erdélyi kérdés végleges megoldására, a nemzetiségi béke és a magyar–román jószomszédi viszony megteremtésére.

A trianoni szerződés óta mindkét érdekelt nemzetben ennek a megoldási formának volt a legtöbb híve. Ezt szándékozta megvalósítani a bécsi döntés is. Vannak tehát hagyományai a gondolatnak, és vannak hasznosítható tapasztalatok ezen a téren. A bevált módszerek tágabb alkalmazásával és a bécsi döntés hibáinak elkerülésével minden bizonnyal sikerülni fog ezt a megoldási formát megelégedésre megvalósítani.

Arra a kérdésre, hogy Erdélynek melyik része legyen Magyarországé és melyik Romániáé, mi nem válaszolhatunk, mert erről nem mi, hanem a nemzetközi hatalom fog válaszolni. Mi csak azoknak a szempontoknak a figyelembevételét követelhetjük, melyek elvi elfogadása nemzetünk létérdeke, és szomszédunk számára sem méltánytalan. (…)

A területi elosztást lakosságcsere kell kövesse. Váljanak végre külön azok, akik együtt nem tudnak élni! Költözzék mindenki a maga hazájába békésen! Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát! – A mai nemzedék egy része fel kell áldozza szülőföldje iránti ragaszkodását, hogy gyermekei majd annál maradéktalanabb, annál kevesebb keserűséggel vegyítve szerethessék jövendő szülőföldjüket a szép, gazdag és boldog, biztonságos otthont nyújtó hazában.

Erdély magyarsága kész erre az áldozatra. A bécsi döntés, de különösen 1945 után több százezer ember cserélt lakhelyet Erdélyben, anélkül hogy a cseréből bármi előnye is származott volna, csak egyszerűen a körülmények kényszerítették. Ha a lakosságcsere a költöző jól – megfontolt érdekeinek sérelme nélkül, tervszerűen és szervezetten történik, békés, biztonságos otthont nyújt majd egy olyan Magyarországon, mely éppen az ő költözésével bővül, erősödik és gazdagodik az egész magyarság otthonává, mindenki vállalni fogja ezt az áldozatot. Mindenkit szíve mélyéig sértettek az idegen uralom méltánytalanságai, a gyűlölködő együttélés keserűsége, a gyermekei jövőjének kilátástalansága, a bántó gazdasági és szellemi nyomorúság, úgy, hogy szülőföldjének újjal való felcserélése nem tűnik majd áldozatnak, ha ennek árán az ősöktől közösen örökölt, megszentelt hazai földön, 1956 őszének hőseivel élhet majd együtt. (…)

Kétségtelen, hogy Erdély elosztásával és a lakosságcserével végleg elvész a magyarság számára a román uralom alatt maradó rész. Elvész vele a magyar történelem, a magyar művelődés egy része. Elvész egy sor város, nagyszámú műemlékkel, sok – mindnyájunknak kedves – hagyománnyal, nagy értékű magyar beruházással. Elvesznek majd biztosan olyan vidékek, melyek nélkül a magyar életet nem érezzük teljesnek. Ez lesz az áldozat, melyet hoznunk kell. Mert ezzel végleg megmenekül az elvesztéstől a magyar történelem és művelődés másik része, egy másik sor város és más vidékek, melyek éppen olyan értékesek és kedvesek minden magyar számára, mint a végleg elveszettek.

Kétségtelen az is, hogy a lakosságcsere nagy áldozatot jelent – és sok keserűséget okoz majd Erdély egész magyarságának, főként a költözésre kényszerülőknek. Hogy ez az áldozat ne legyen fájdalmas, és meg is hozza a maga lehető leggazdagabb gyümölcsét, komolyan elő kell készíteni, és a legmesszebbmenő tervszerűséggel, nagyon szervezetten kell végrehajtani. Ha mindent megteszünk azért, hogy a költözés kényelmes legyen, hogy az elhagyott ingatlana helyett mindenki legalább azonos értékűt kapjon – hogy hasonló vidéken és környezetben ugyanolyan lakás és munkahely várja a költözőt –, hogy anyagilag inkább nyerjen a cserével, nem fogja majd senki kényszernek érezni a költözést. Ha falvanként, járásonként, városonként, vármegyékként, hagyományai és felekezete figyelembevételével történik a költöztetés, mely mögött az egész magyarság szerető támogatását és az egész emberiség jóindulatát érzi majd a hazatelepülő, nem lesz majd fájdalmas a szülőföld elhagyása. Ha pedig a lakosságcsere nagyszerű alkalmát felhasználjuk arra, hogy az új berendezéssel a magyarság jól megfontolása, társadalmi- és művelődési érdekei – a modern tudomány és technika lehetőségeinek kihasználásával – megvalósuljanak, a lakosságcsere meghozza majd a maga gazdag gyümölcsét mind az erdélyi, mind az összmagyarság számára. (…)

A vizsgált négy megoldási forma közül ez felel meg az összmagyarság érdekeinek, ez sérti a legkisebb mértékben szomszédaink érdekeit, ez adja a legnagyobb támaszt a világbéke ügyének, és végül ez oldja meg végérvényesen az erdélyi magyarság kérdéseit. (…)

Az átcsatolást előkészítő diplomáciai és propagandatevékenység során is az elsődleges cél a területrendezés kell legyen. A lakosságcsere-tervet – lévén az nagy tömegszenvedélyek szítására alkalmas, helyesebb először csak elvben érinteni, nehogy az egész megoldás sikerét kockáztassuk.

A területcsatolás után kötendő a lakosságcseréről szóló egyezmény. Ennek az egyezménynek tartalmaznia kell a lakosságcsere elvi és jogi kérdéseinek megoldása mellett a felmerülhető összes gazdasági és pénzügyi, valamint politikai, társadalmi vallási kulturális és fizetési intézkedést a lakosságcserével kapcsolatosan.

Tartalmaznia kell főbb vonásaiban a lakosságcsere technikai tervét, és intézkednie kell a szükséges nemzetközi biztonsági, ellenőrző, gazdasági és döntőbírói szervek felállításáról.

Az egyezmény megkötése után az egész Erdély területén – a már működő nemzetközi szervek jelenlétében és közreműködésével – népszámlálást kell tartani. A népszámlálás csak a nemzetiségre, ingó és ingatlan vagyonra, lakás- és munkaigényre terjedne ki családonként, intézményként, vállalatonként és közületenként. E népszámlás adataira épülne a lakosságcsere kimerítő terve, melyet a lakosságcsere lebonyolítására életre hívandó, legalább miniszteri rangú szerv készítene el. Ez az Erdély magyar részén székelő hatóság nagyszámú szakember és még nagyobb számú – főként önkéntes – különféle más munkatárssal kell rendelkezzék, hogy a reá háruló nagyon nehéz s nagyon terhes, de ugyanakkor nagyon magasztos feladatokat elvégezhesse.

Szükséges, hogy a lakosságcsere az egész magyarság nemzeti mozgalmává legyen, és – mint a világbéke ügyének fontos mozzanata – az egész emberiség támogatását élveznie kell. Minden magyarnak tudnia kell, hogy az erdélyi lakosságcsere egy erős és boldog Magyarország megteremtését szolgálja, és a Föld minden nemzetének tudnia kell azt, hogy egy erős és boldog Magyarország szükséges a nemzetek békéje, biztonsága, az egész emberiség jövendő boldogulása szempontjából.

Az erdélyi kérdés megoldása kétségkívül nagy és nehéz feladat, de nemzetünk jövőjét e nélkül nem biztosíthatjuk.

Az erdélyi magyarság vállalja az áldozatot, a nemzet többi tagja osztozik az áldozatvállalásban, Magyarország kormánya pedig lehetővé kell tegye ezt az áldozatvállalást, hogy hazánk tényleg a magyarok boldog otthonává legyen.”

Zárszó

Az erdélyi kérdésre megoldást kereső 1956-os, illetve a korábbi, a Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán nevével fémjelzett tervezetekről, programokról vitatkozni lehet és kell, de zárójelbe tenni, tudomást sem venni róluk semmiképpen nem szabad. Minden felelősen gondolkodó erdélyi magyarnak, politikusnak, közalkalmazottnak, írónak, művésznek ismernie kell ezeket a terveket. Az autonómia kérdésében is csak úgy lehet előbbre lépni, ha az erdélyi kérdéssel kapcsolatos minden javaslatot, tervezetet alaposan ismerünk, annak hasznosítható fejezeteit beépítjük az újabb programokba, elképzelésekbe.

Tófalvi Zoltán

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat