Álmok, rémálmok és beteljesülések

Meglepett, hogy Tusványoson a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökeként tartott előadást. Rádiós szakember, sportújságíró, adófőszerkesztő: hasonló titulusok sorakoztak eddig a neve mellett. Hogyan kerül a képbe az egyházi újságírás?

Több mint három éve, 2004-ben alakult meg a Protestáns Újságírók Szövetsége, elsősorban egyházi újságírók kezdeményezésére. Egy konferencián aztán engem választottak elnöknek, én meg úgy voltam vele, hogy el kell vállalni ezt a tisztséget, mert hiszek az emberekben, abban, hogy becsületesen kell élni, nem szabad kitérni a kötelezettségek elől, vállalni kell mindazt, amit az élet ránk parancsol.

Hívő ember ön, aki a Tízparancsolat szerint él?

Istenkereső ember vagyok. Azt vallom, hogy aki a Tízparancsolatot, a Hegyi beszédet, Pál apostol szeretethimnuszát figyelembe veszi, többnyire megtette, amit megtehet.

Hogyan vezet innen az út egy olyan távoli világba, mint amilyennek a sport tűnik? Önt mégiscsak sportújságíróként ismeri a világ…

A sport éppen olyan, mint az élet bármelyik területe. Én olyan családba születtem bele, amelyben a templomba járás, a bibliaolvasás szokás volt. Papleányt vettem feleségül, lelkész keresztfiam van, a sógorom ugyancsak lelkész. Édesapám viszont már apró korom óta magával hurcolt labdarúgó-mérkőzésre és sporteseményre, remek testnevelőtanáraim voltak, az Apáczaiban végeztem, amely gyakorló gimnázium volt, tehát valamennyi testnevelési főiskolás hallgató ott gyakorolt, köztük olimpiai bajnokok. Magam sem voltam ügyetlen, fociztam, kosaraztam. És segített az is, hogy a magyar sport az ötvenes években ragyogó sikereket ért el. Gyerekkoromban viszont mindenki Pluhár vagy Szepesi akart lenni, édesanyámtól tudom, hogy vizespohárba beszélve utánoztam a kor nagy rádióssztárjait. S ha abból indulunk ki, hogy a sportban eredményt csak az érhet el, aki megdolgozik érte, akkor a sport igenis jellemalakító, rendre, munkatiszteletre nevelő, példaképeket állító világ.

De a sportban ott a csalás lehetősége is, amelynek tudatával csak némi meghasonulás árán lehet élni.

Igen, a sportban az elmondottak ellenkezője is nagymértékben igaz. Mert a fair play szelleme ellenére ott a csalás lehetősége is, vagy korunk rákfenéje, a dopping. Én a sportban viszont a küzdelmet, a látványt, az eredményt szeretem, amikor általa azonosulni lehet valakivel vagy valamivel, egy kerülettel, egy országgal, egy nemzettel. A rádió meg ugyanezt jelenti: a jelenlétet, az egyidejűséget, a sikert.

Önt a sportsikerek felfokozott pillanatainak higgadtan lelkesedő krónikásaként ismerhettük meg. A habitusából fakad a visszafogottság?

Olyan rádiós egyéniségek voltak előttem, mint Pluhár István, Szepesi György, Gulyás Gyula vagy Roska Miklós, akiknek a keze alatt magam is sportriporterré edződtem, de hamar rájöttem, hogy nem szabad őket utánoznom, hanem valami mást, valami újat kell csinálnom. Negyvenöt év alatt sok élményben volt részem. Közvetíthettem Földi Imre súlyemelő világcsúcsát, Európa-bajnoki vagy olimpiai bajnoki győzelmét. Krónikása lehettem a Ferencváros labdarúgó-csapata ’75-ös kupamenetelésének vagy a futballválogatott 21 évvel ezelőtti, utolsó nagy sikerének, a brazilok elleni 3-0-nak. Tudósíthattam a magyar sport századik olimpiai aranyérmének megszerzéséről, Hegedűs Csaba birkózósikeréről. Tizenhat magyar olimpiai arany megszületésénél voltam jelen, sajnos, ebből tíz alkalommal azért kellett szurkolnom, hogy az ellenfél ne dobja túl, ne emelje túl a magyar versenyzőt. Mindössze hatszor adatott meg tehát, hogy a győzelem abban a pillanatban dőljön el, és a pillanat hatására kiálthassam világgá, hogy olimpiai bajnok lett valamelyik magyar, nem pedig a vetélytárs rontásának kellett örülnöm. Az én esetemben ez alapvetően meghatározza a hangerőt, a lelkesedés fokát.

Milyen viszonyban van a mai magyar sporttal, sportolókkal?

Úgy gondolom, hogy alapvetően jó viszonyban vagyok a maiakkal is, az azonban kétségtelen, hogy a világ e tekintetben is megváltozott. Régebben lejártam edzésre, meccs előtt belátogattam az öltözőbe, együtt utaztam a csapatokkal, együtt éltem, lélegeztem velük. Azt tartom, talán szerénytelenül, hogy a Fradi KEK-sikerében nekem is jelentős részem van. Amikor a Liverpool elleni viszszavágón az angolok 8-10 gólos győzelmet prognosztizáltak, akkor odaültem a 19-20 éves fiatalok közé, s igyekeztem lelket verni beléjük, mondván, hogy az ellenfél is csak emberből van. Ha ma találkozom a régiekkel, egymás nyakába borulunk. A maiakkal már messze nem ez a helyzet, elsősorban azért, mert megváltozott a világ. Szigorodtak a biztonsági intézkedések, a versenyszínhelyeken jószerint meg sem közelíthetjük a sportolókat, legfeljebb a vegyes zónában, de az is kétesélyes. Ezzel együtt, ha pesszimista vagyok, akkor minden negyven fölötti, ha optimista vagyok, valamennyi harminc fölötti magyar élsportolót ismerek.

A rádiósok-tévések nagy-nagy félelme, hogy a legfontosabb pillanatban elveszítik a hangjukat, berekednek, képtelenek lesznek beszélni. Ön hogyan igyekezett megelőzni a hasonló helyzeteket?

Nem félelemként kezelem ezeket a dolgokat, hanem rémálomként. Minden esemény előtt az emberben ott a drukk, hogy ott és akkor azt mondja, amit lát, jó értékítéletet alkosson, miközben több órán kell emelt hangon beszélnie. Két héten át tartó olimpián külön erőpróba a légkondicionált csarnokok vagy stúdiók és a kinti forróság közötti átmenet kezelése. Úgy próbálok például óvatos lenni, hogy nem iszom hideget, némi túlzással még a sör mellé is melegítőt kérek.

És milyen sikerrel járt ez az óvatoskodás? Soha nem fordult elő, hogy vissza kellett mondani egy közvetítést?

Egy Szalonikiben játszott görög– magyar futballmeccs előtt kis híján megtörtént. Valamiért közel félnapos késéssel indult a gépünk Ferihegyről, s a reptéri légkondicionáló miatt teljesen elment a hangom. Már ott tartottunk, hogy az ugyancsak Görögországban tartózkodó Deák-Horváth Péter kollégámat kell átrendelnünk Szalonikibe. Aztán közel háromnapos „némaság” után a sok mézes teának és gyógyszernek köszönhetően mégis csak abszolválni tudtam a feladatot – talán visszafogottabban, „taktikusabban” a megszokottnál. Egyetlen titok van: az ember legyen jó kondícióban. Az én rémálmaimban amúgy inkább olyanok szerepelnek, hogy ott állok közvetítésre készen, de nincs közvetítő vonal, nem tudok beszámolni a történésekről. Másik hasonló álmom, hogy én magam késem le az eseményt, harmadik pedig, hogy képtelen vagyok kiolvasni saját jegyzeteimet. Szerencsére valamennyi csak álom maradt, ez idáig megúsztam a hasonló helyzeteket.

Hat éven át a Petőfi Rádió adófőszerkesztője is volt. Járt ez a megbízatás önnek ilyen tekintélyes rádiósmúlttal a háta mögött?

Többször elutasított felkérés után vállaltam el a feladatot 1996-ban, arra gondoltam, ha ennyire biztosak benne, hogy én erre képes vagyok, akkor el kell vállalnom. A kollégák többsége ismerte a vívódásaimat, valamint azt, hogy ha valami nem tetszik, azonnal lemondok. Egyszer Török László feljött hozzám, s amikor látta, milyen remek kilátás nyílik az új irodámból a Gellért-hegyre, azt mondta: legalább augusztus 20-áig ne mondj le, ennél jobban sehonnan sem látni a tűzijátékot. Azért is vállaltam el az adó-főszerkesztőséget, mert élénken élt bennem, hogy korábban a sportszerkesztőség vezetőjeként mennyit kellett harcolnom a rádió mindenkori vezetőivel a sport helyéért. Többek között az vezérelt, hogy amíg én a Petőfi főszerkesztője vagyok, addig a sportnak jó lesz. Az általam 2002-ig irányított Petőfi igényesen szórakoztató, fiatalos, egyetlen korosztályt sem kirekesztő, élő rádió volt. Azt is mondták róla, hogy háromóránként „leváltotta” a hallgatókat, mert más-más ízlésű, képzettségi szintű hallgató fogadta szívesen a műsorokat. A legnagyobb eredményemnek azonban azt tartom, hogy az én időmben nem szüntették meg a Petőfi Rádiót – tekintve, hogy a magyar médiatörvény megalkotása óta állandóan ez a veszély fenyegeti.

Az 1968-as mexikóitól a 2004-es athéni játékokig tíz olimpiáról közvetített. Lesz-e tizenegyedik?

Nem tudom, a jelek szerint igen. Legyünk őszinték: Peking nagyon messze van, és én már 67 éves vagyok. Egy ilyen esemény előkészítése, a létesítmények, a közlekedési útvonalak bejárása, az akklimatizálódás pedig eléggé megterhelő feladat. Fontos, hogy milyen szerepkörben számítanak rám: mint gyűrődésre kész riporterre vagy mint tíz olimpián túl levő tapasztalt kollégára.

Cs. S.

Novotny Zoltán

Budapesten született 1940. május 19-én. Az ELTE bölcsészkarán végzett, magyar–történelem szakos középiskolai tanár. Első és egyetlen munkahelye a Magyar Rádió, volt bemondó, sport-riporter, sportszerkesztőség-vezető, a Petőfi Rádió főszerkesztője 1996–2002 között. Közel három évtizeden át külsőzött a Magyar Televízióban. A Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke 17 éven át. Tíz olimpiáról közvetített. A Magyar Olimpiai Bizottság tagja.