Sportfórum – A szerencse mostohafiai

Kedd este óta viszont nem tudom eldönteni, hogy a csalódás vagy a düh nagyobb bennem amiatt, hogy pontosan így alakult. Hiszen gyakorlatilag öt percen múlott, hogy Magyarország nem a legjobb csoportharmadikként, közvetlenül jutott ki a kontinensviadalra.

Hiszen minden összeesküdött ellenünk. Mert mikor győzné le a sokkal gyengébb, a csoportban végig pofozógépként fungáló Kazahsztán Lettországot, ha nem épp akkor, amikor a magyaroknak lett győzelem vagy döntetlen lett volna jó? És mikor játszana meglehetősen lagymatagon a selejtezőkben végig keményen hajtó Izland a törökök ellen, ha nem pont abban a helyzetben, amikor nekünk mindennél fontosabb lett volna, hogy a törökök ne nyerjenek?

Illetve várjunk. Tényleg minden csakis a külső tényezőkön múlt?

A nyitányban belefutott a magyar válogatott az esélytelennek tartott északírek elleni hazai vereségbe, ami nagyjából meg is mutatta Pinyő mester edzői kvalitásait a nemzetközi porondon.

Ekkor jött a nem csupán játékosként, hanem edzőként is a Bundesligában szocializálódott Dárdai Pál, aki csodát ugyan nem tudott tenni – neki is abból a játékosállományból kellett a válogatottat összeállítani, amely jelenleg adott, így továbbra sem a villámgyors, tűpontos passzjáték és a gólzáporos győzelem lett a magyar válogatott jellemzője –, de legalább fejben összerakta a fiúkat. Így aztán a románok ellen sikerült hátrányból felállni, és hozni a kötelező győzelmet a finnek és a feröeriek ellen, miközben elértük azt, hogy az év végi bakiparádékban ne a magyar védelem tagjainak teljesítménye jelentse a húzóanyagot.

Dárdai kényszerű távozása után – hogy lehetett már ilyen smucig a Hertha? – jött a német Bernd Storck és vele a régi forma. A rendkívül indiszponáltan játszó románok ellen még sikerült kicsikarni a hazai ikszet, ha már presztízsmeccs volt, de azt követően, hogy az északíreket hagyta a válogatott a hosszabbításban egyenlíteni, majd az, hogy Feröer ellen a fordításért kellett hajtani, az ember már lassan Csank mester bajszos sziluettjét kereste a kispad környékén. És még isteni szerencse, hogy a görögök elleni ámokfutásnak, „amely során a védelem négy gólt is beengedett”, nem volt negatív következménye a tabellán.

Szóval nemcsak a szerencsén múlt ez. A játékosállomány továbbra is középszer alá osztályozható, a legnagyobb sztár a török bajnokság középmezőnyében „villog” – olyannyira, hogy a napokban éppen klubvezetői feddést kapott.

Az pedig egyenesen vezet az ilyen helyzetekhez, hogy az MLSZ továbbra sem látja be: ide olyan szakember kell szövetségi kapitánynak, aki nem csupán azzal tűnik ki a magyar mezőnyből, hogy külföldi, hanem azzal is, hogy az európai elit ligákban szocializálódott, horribile dictu, még eredményt is elért egy ismertebb csapattal.

Igaz, ez pénzbe kerülne. Nem is kevésbe. Mint ahogy a valóban világszínvonalú utánpótlásképzés is.

Vannak a magyarhoz hasonló, sőt kisebb lélekszámú nemzetek, amelyek türelmes, de hatékony építkezést követően elérték, hogy pótselejtező nélkül Eb-résztvevők. Az ő példájukat kellene végre behatóan tanulmányozni és átültetni a magyar gyakorlatba.

És akkor végre nagyobb eséllyel jutnánk el oda, hogy a magyar válogatott sorsa jórészt a saját kezében legyen, és ne kelljen mindig a szerencsére számítani.

Az rendszerint amúgy is a bátrakhoz pártol – de a fociban a profikat is jobban segíti.

Kapcsolódó írások a Krónika pénteki számában megjelent Sportfórum oldalról:

Páva Adorján: Ébredj, királylány!

Somogyi Botond: Harminc év egy percben

Vásárhelyi-Nyemec Réka: Kesergés helyett...