Kelet–nyugat

Pedig mérget vettem volna rá, hogy az általam egyébiránt kedvelt hollandok nem bírnak majd, és leikszelnek Szerbia és Montenegró csapatával, hogy Lengyelország nem bukik el sem Ecuador, sem Németország együttesével szemben, s hogy a selejtezőkből elsőként és simán továbbjutó Ukrajna is kemény dió lesz az Armada számára. Na, és arra sem mertem volna esküdni, hogy a legnagyobb esélyesnek számító Brazília nyer Horvátország ellen. Eddig egyedül Csehország menti Kelet-Közép-Európa becsületét. A másik oldalon, igaz, hogy Svédország és Franciaország is bukott egy kicsikét, de Anglia, Hollandia, Spanyolország, Portugália és Olaszország már
a rajtnál győzni tudott. Összességében, míg a nyugat-európai csapatok zöme továbbjutási eséllyel és nyugodtan várhatja a második fordulót, a kelet-közép-európaiak zömének még van reszketnivalója.
Vajon miért ez a különbség? Nem hiszem, hogy (csak) a játékvezetői „tévedések” miatt? Mert igaz, hogy a spanyolok ajándékba kaptak egy tizenegyest, de az ukránok ettől függetlenül csapnivalóan játszottak. Igaz, hogy a német–lengyelen Cantalejo sípmester 0-0-nál eléggé könnyen küldte zuhanyozni Sobolewskit, miközben Michael Ballack is megérdemelte volna a második sárgáját, amikor műeséssel próbált kikönyörögni egy megmentő tizenegyest. De ettől a lengyelek még nem játszottak jól. És miért van az, hogy Sevcsenko ontja a gólokat az AC Milanban – vélhetően a Chelsea-ben is ezt teszi majd –, de a spanyol–ukránon elsősorban csapattársainak köszönhetően többnyire csak statisztált? Én inkább egyfajta önbizalomhiányt, valamiféle alaptalan megilletődöttséget vélek felfedezni a kelet-közép-európai csapatok zömében: mintha nem mernének nagyok lenni, és nagyokat cselekedni. Pedig akad ellenpélda bőven. Hogy csak az utóbbi két vb török és horvát bronzérmét említsem.