Három korona, három oroszlán

És ha most a jó öreg Jules Rimet föltámadna, valószínűleg ő is rábólintana: többek között az ilyen meccsek miatt találta ki a labdarúgó-vb-t, mint amilyen a svéd–angol is volt. Mert lehetnek meglepetéscsapatok, és néha megtörténhet, hogy a ghánai pálmabor ütősebb, mint a pilseni sör, de egy vébé mégiscsak attól vébé, ha a svédek fölszántják a pályát az angolok ellen, és nem attól, hogy Irán repülő szőnyegekkel látja el a teljes angolai küldöttséget.
Így van ez még akkor is, ha a végeredmény döntetlen volt, hiszen hol van ez a 2-2 attól a 2-2-től, amikor két éve az Eb-n a svédek a dánokkal vajazták le, hogy az olaszok a tervezettnél korábban megkezdhessék nyári vakációjukat a csoportmeccsek után. Itt végig igazi küzdelem zajlott, végre brillírozni is láthattuk az angolokat, és ha csak egy félidő erejéig is, de komolyan elhihettük: a háromoroszlánosok épp az egyik ősrivális otthonában állnak majd fel a dobogó valamelyik fokára.
Persze azon is elrágódhatnak majd egy ideig a futballszakértők, mit is művelhetett Lars Lagerbäck az öltözőben Larssonékkal, hogy egy félidőnyi önfeledt kocogás után a második játékrészben úgy rohanták le az angolokat, mint annak idején Villásszakállú Sven viking harcosai Gügye Ethelred angol uralkodó gyanútlan alattvalóit. (Mindamellett, hogy ezúttal az angol kispadon is egy viking Sven ült, még ha nem is villásszakállú, bár lehet, hogy épp ez hiányzott a győzelemhez.) Mindenesetre tény, hogy a második félidő eleje olyan volt, mint valami egzotikus észak-európai kártyajáték, ahol a három korona üti a három oroszlánt. Az emberben pedig azért ott motoszkál: de szép is lett volna egy svéd győzelem után
a nyolcaddöntőben egy újabb német–angol háború.
No, de sebaj, hátha majd a végén...