„Igazi muzungu vagyok”

Milyen az idő Ugandában?

Azt hiszem, itt van a legkellemesebb hőmérséklet az egész világon. Szinte állandóan 27-28 fok van, mivel Uganda az Egyenlítőn fekszik. A három hónapos, úgynevezett esős időszak is csak arról szól, hogy néha éjszaka esik az eső. A táj pedig gyönyörű, nemhiába nevezik Ugandát Afrika gyöngyszemének.

Szombat este azért felforrósodott a hangulat: ötvenezer néző előtt 2-1-re verték a vendég Nigériát, így már hét pontot gyűjtöttek az Afrika-kupa selejtezőinek C csoportjában. Két pont a lemaradásuk Nigériával szemben, ám a tizenkét csoport három legjobb második helyezettje is kijut a tizenhat csapatos ghánai döntőre.

Nagy meccset játszottunk, még most is a hatása alatt vagyunk. Az előzmény az, hogy ezelőtt egy hónappal idegenben kikaptunk 1-0-ra Nigériától úgy, hogy a 90. percben kiegyenlítettünk, ám a bíró nem adta meg a gólt. A három pont akkor a nigériai válogatotté lett, de mi elnyertük a kontinens közvéleményének szimpátiáját. Az ugandai meccset 52 afrikai országban élőben közvetítették. A nigériaiak győzelmük esetén gyakorlatilag bebiztosíthatták volna szereplésüket az Afrika-kupán, de nem lett így: szenzációs játékkal legyőztük őket. A legnagyobb fegyvertény, hogy Nigériát utoljára 14 évvel ezelőtt győzték le az Afrika-kupa selejtezőiben. A legfontosabb, hogy a következő meccsen nyerjünk Lesotho ellen, amivel szinte biztos, hogy 1978 után – amikor ezüstérmes lett – ismét kijutna a válogatott a döntőtornára.

Mivel tudott kilenc hónap alatt ekkorát javítani a csapat teljesítményén?

Amikor idejöttem, kidolgoztunk egy tervet a futballszövetség újonnan kinevezett vezetőivel, hogyan építjük újjá az ugandai focit. Lépésről lépésre, éjjel-nappal dolgozva új játékosokat kerestünk – jelenleg a legidősebb futballistám 25 éves. A csapatból ketten Európában játszanak, de vannak Argentínában, Egyiptomban és Dél-Afrikában szereplő légiósaim is. Eddig tizenöt mérkőzést játszottunk, amelyből csak egyet veszítettünk el – a nigériai találkozót. Emellett hat év után ismét öszszeállítottunk egy U21-es válogatottat. A változásokra felkapták a fejüket a szponzorok is: megkötöttük a válogatott történetének első szponzori szerződését, amely három év alatt egymillió dollárt hoz a konyhára – ez óriási összeg az itteni viszonylatokban. Azt hiszem, a fiatal játékosok elhitték, itt van egy edző, aki változtatni tud. Fontos, hogy érezték, a kapitány mellettük van, ugyanis Afrikában az a szokás, hogy a szövetségi kapitányok külföldön élnek, s csak kevés időt töltenek a csapat mellett.

Ön viszont családjával együtt Kampalában, Uganda fővárosában él. Milyen életformával ismerkedett meg ott?

Kampala afrikai világváros. Nyugodt hely, nincs probléma a fehérek és a feketék között. Egyre több a turista, akiket Uganda nevezetességei – a hegyi gorilla, a Nílus forrása, a Viktória-tó vagy a szafari – vonz ide. Az 1962 óta zajló polgárháború utórezgéseit már csak Kelet-Ugandában lehet érezni, de ott is inkább csak a politika szintjén keletkeznek problémák. Az emberek pedig nem éheznek, mivel a természet mindent megad: édes krumpli, banán, ananász, mangó, avokádó vadon terem. Nem kell megdolgozniuk a mindennapi betevőért, ezért nagyon lusták és lassúak, amit nehezen szoktam meg. Ha elfáradnak, lefekszenek egy fa alá, alszanak egyet, majd továbbmennek. Ha valaki siet, azt hiszik róla, hogy lopott, vagy valami baj érte. A helyiek nem hiába nevezik a fehér embert a saját, ugandai nyelvükön „muzungunak”, ami annyit tesz, hogy izgő-mozgó – én pedig igazi muzungu vagyok.

Mikor hozta ki legjobban a sodrából a helyiek életszemlélete?

Líbiában játszottunk barátságos mérkőzést, és visszafelé induláskor a reptéren nem engedték fel a gépre a felfújt labdákat, le kellett engedni őket. Csakhogy nem volt mivel. Egyedül engem izgatott a dolog, a játékosok lefeküdtek a földre, mert fáradtak voltak, a sportvezetők hirtelen eltűntek – ott álltam a reptér közepén húsz labdával. Az övem szegével, majd egy toll belsejével megpróbáltam kiengedni belőlük a levegőt, de sehogy sem sikerült. Közben szóltak, hogy tíz perc múlva indul a gép, de senkit nem érdekelt. A játékosok csak annyit mondtak, hogy vegyem lazán a dolgot, ez nem a mi problémánk. Végül a gép egy órát várt ránk, már mindenki a helyén ült, kivéve az ugandai válogatottat, amely a földön feküdt. Aztán a pilóta és a személyzet megunta, kerestek egy tűt, amit be tudtunk szúrni a labdák szelepeibe. Eközben nekem egyetlen labdát sikerült leengednem. Felszálltunk a gépre, én izzadtan, tintásan elfoglaltam a helyem, miközben mindenki rajtam röhögött, mondván: „Ugye, hogy minden magától megoldódott?!”

Az ugandai szurkolók hogyan viszonyulnak önhöz?

Elejétől fogva pozitívan viszonyultak a munkámhoz. Érdekesség, hogy német állampolgárságom miatt még mindig németként emlegetnek: hiába magyarázom nekik, hogy én erdélyi magyar vagyok – olyanról még nem hallottak. Meglepett viszont, hogy a Ferencvárossal tisztában voltak, büszkén fogadták a Fradi volt edzőjét, valamint az is sokat számított, hogy a magyar válogatottnál együtt dolgoztam Lothar Matthäusszal. Azt hiszem, megfeleltem az elvárásoknak.

Nem is akar visszatérni Európába?

De, valamikor szeretnék visszatérni, de rendezett háttérrel rendelkező csapathoz, ahol minden körülmény biztosított a jó teljesítményhez. Kaptam már más csapatoktól ajánlatokat, de nem akarok ezekkel foglalkozni. Ezt a munkát eredményesen szeretném befejezni.

Nincs honvágya?

Húszéves korom óta járom a világot, nem mondhatom, hogy honvágyam lenne. Nem lehet tudni, a munkám éppen hová vet. A családom, a két kislányom velem van, ez nagyon sokat számít. Szeretek hazajárni, de egy muzungu mindig továbbáll.