X-Men: Az elsők – a fiatal mutáns portréja

Két évet kellett várni, hogy az újabb spin-off elkészüljön, és az alkotók rögtön egy csavart is alkalmaztak: az előző részek hipermodern környezete után Az X-Men: Az elsők cselekménye a 60-as évek legelején játszódik, tehát abban az időszakban, amikor a Marvel-univerzum atyamestere, Stan Lee valóban kitalálta a különleges képességeik miatt előbb bújkálni kényszerülő, majd szuperhősökként színre lépő mutánsok figuráit.

Ez pedig két okból is jó döntés volt: egyrészt a már idősen megismert szereplők fiatalkorát feldolgozó történet önmagában is érdekesebb egy egyszerű folytatásnál – lásd a Star Trek közelmúltban elkészült legeslegelső részét –, másrészt pedig meg lehetett lovagolni a továbbra is dúló retródivatot. A brit rendező-producer, Matthew Vaughn – akit többek között Guy Ritchie kultuszfilmjei, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff producereként, illetve a Torta című krimi vagy a szintén álruhás hősös témájú HA/VER rendezőjeként ismerhetünk – a Marvel-hősök világában is ügyesen mozog: az X-Men: Az elsők kimondottan jól sikerült képregényfilm, mind a történet, mind az atmoszférateremtés szempontjából. A film legeleje a két főhős gyerekkorába kalauzolja el a nézőt: miközben a későbbi Xavier professzor, a mutánsok békés beilleszkedésének apostola dúsgazdag szülei kastélyában mulatja az időt, a később a különleges képességű egyedek társadalomból való kivonulását, illetve a mutánsok életére törő emberiség megsemmisítését zászlajára tűző Magneto – még Erik Lensherr néven – kénytelen végignézni, amint egy náci koncentrációs táborban, a mutánsokat tanulmányozó egyik tudós hidegvérrel meggyilkolja az édesanyját.

A továbbiakban már a hatvanas évek elején járunk: Xavier épp megszerzi a genetikaprofesszori diplomáját, miközben Erik anyja gyilkosát üldözi a világban, hogy aztán útjaik öszszefussanak, és kiderüljön: csak a magukhoz hasonló mutánsok összegyűjtésével képesek legyőzni a világ elpusztítására törekvő mutáns főgonoszt, Sebastian Shaw-t, aki nem más, mint az Erik anyját megölő náci.

A film erénye, hogy mind témájában, mind látványvilágában szemléletesen jeleníti meg a hatvanas éveket: épp a hidegháború egyik legsúlyosabb konfliktusa, a kubai rakétaválság dúl, miközben a fiatalok vad partijai már a közelgő hippi korszak és lázadások előszelét jelzik. A Magnetót alakító Michael Fassbender eközben tökéletes mása a kor szuperügynökének, a Sean Connery által megfogalmazott James Bondnak, mint ahogy számos akciójelenet és a szuper műszaki kütyük is a jó öreg 007-es kalandjait feldolgozó filmek vizuális univerzumát idézik. Mindeközben a történet egy ma is aktuális témát dolgoz fel, a kisebbség-többség viszonyt, a kölcsönös bizalmatlanság legyőzésének és a beilleszkedés lehetőségeinek problematikáját boncolgatja. Persze nem tudományos eszközökkel, de mindenképpen szemléletesen.

A humorra is adtak az alkotók – Hugh Jackman néhány másodperces cameoja, amikor Rozsomákként durván elhajtja a vérbe a mutánsrekrutálásra érkező Xaviert és Lenshert, a film egyik legjobb poénja, és bár a film végén lezajló csata talán még a képregényfilmes átlaghoz képest is túlzottan pátoszosra sikeredett, kijelenthető: az X-Men: Az elsők a felső kategóriába tartozik a maga műfajában.

X-Men: Az elsők (X-Men: First Class. Amerikai akciófilm, 132 perc, 2011). Rendezte: Matthew Vaughn. Producer: Luren Shuler Donner, Simon Kinberg. Szereplők: Michael Fassbender, Kevin Bacon, James McAvoy, January Jones, Rose Byrne, Nicholas Hoult, Zoe Kravitz. Írta: Jane Goldman, Ashley Miller. Kép: John Mathieson. Zene: Henry Jackman. Értékelés az 1–10-es skálán: 8