Trauma és felemás katarzis a színpadi térben

A seregszemlén könyvbemutatók, díjátadó és koncertek is várták a nagyérdeműt. Szerdán adták át Helmut Stürmer díszlettervezőnek a Kolozsvári Állami Magyar Színház Vlad Mugur-díját a fesztivál keretében. Tompa Gábor, a színház igazgatója elmondta, az elismeréssel azoknak a művészeknek az érdemeit értékeli a kolozsvári színház, akik nem a tagjai ugyan társulatnak, de kiemelkedő művészi munkájukkal hozzájárultak az intézmény művészeti céljainak megvalósításához.

Mint kifejtette, Stürmer a 2014-2015-ös évad díját nyerte el ugyan, de a kolozsvári magyar színházban kifejtett munkássága valójában ennél lényegesen nagyobb jelentőségű, „egy oldal a színház történelmében\". Hozzáfűzte, legalább tíz produkció díszletét tervezte már meg a kolozsvári magyar színháznak. A díjat ünnepélyes keretek között Stief Magda, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja adta át Helmut Stürmernek.

A díjátadás keretében a díszlettervező A Fuchsiáda című színházi installációjáról beszélgettek, a Temesvári Állami Német Színház produkcióját ugyanis előző nap láthatta az Interferenciák közönsége. Stürmer elmondta, nem tartja magát rendezőnek, hanem csak „előadás-megálmodónak\", és azt is elárulta, saját élete ihlette az installációt: sokszor az volt az érzése művészi karrierje során, hogy a bukás határán áll. Helmut Stürmer többszörös UNITER-díjas díszlet-és jelmeztervező, számos külföldi elismerés birtokosa, megannyi színházi előadás és film alkotója.

Egy zenész szürreális odüsszeiája

A román színházban láthatta a közönség A Fuchsiáda című színházi installációját: a meghökkentő, szürreális, bizarr, színpompás látványelemeken alapuló produkciót a temesvári származású, Németországban élő díszlet- és jelmeztervező Silviu Purcărete világhírű rendező asszisztenciájával állította színpadra. A temesvári Csíky Gergely Színház néhány színésze is fellépett az előadásban, amely az abszurd prófétájának is nevezett avantgarde román író, Urmuz (igazi nevén Demetru Demetrescu-Buzău, 1883-1923) Fuchsiada című, posztumusz 1930-ban napvilágot látott írása nyomán született. Eugene Ionesco Urmuzt a „nyelv tragédiája előfutárának” nevezte, a szerző írásai jórészt a dadaizmus, szürrelizmus hatására születtek.

A Fuchsiáda, amelyet a szerző „erotikus és zenei hőskölteménynek\" titulált, a zenei világot mint sokarcú, menedékként és otthonként szolgáló dimenziót vagy akár romboló erőt, végtelenné táguló perspektívát, isteni eredetű ajándékot helyezi előtérbe, és ezt tükrözi Stürmer rendezése. A történet főszereplője Theodor Fuchs, a nagyanyja fülkagylóján keresztül világra jövő zenei tehetség, az ő odüsszeiáját kelti életre a Stürmer rendezte produkció, amely szürreális, mesebeli lényekkel, cirkuszi bohócokkal, a szerelem istennőjének erotikus táncot lejtő „udvarhölgyeivel” népesíti be az utat, amelyet Fuchs az Olümposzig szeretne megtenni.

A csodagyerekből lett zenész tehetsége végülis nem tud kibontakozni, egy zseni kudarcát és bukását jeleníti meg az utazás. A színpad hátsó felében, fönt a magasban millió csillagtól megvilágított égbolt a háttér, előtte pedig dívány lebeg a levegőben, azon trónol Vénusz, aki meghallja Fuchs zongorajátékát, és ellenállhatatlan vágyat érez a zenész iránt. Abban azonban, hogy végülis sikerül-e Fuchsnak feljutnia az isteni magasságba a díványhoz vezető létrán, nem lehet biztos a néző. De talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy temesvári társulat színházi installációja, amelyben nagyjából egyenlő arányban uralja a színpadi teret a mozdulat, a zene és a váratlan látvány, magával sodorja a szürreális víziókra, Stürmer díszleteinek, jelmezeinek világára és Purcărete művészetére fogékony nézőt.

Tündérmese árnyoldalakkal

Saviana Stănescu Toys: A Dark Fairy Tale (Játékok: egy sötét tündérmese) című darabját láthatta a közönség szerdán este. A bukaresti születésű drámaíró művét Tompa Gábor rendezte, Ubrankovics Júlia és Skovrán Tünde, az amerikai J.U.S.T Toys productions társulat tagjai léptek a színpadra. A történet a New York-i Egyetemen doktoráló Clara lakásán játszódik, ahol Madonna meglehetősen zaklatott, hiszen nemrég érkezett Amerikába egy háború sújtotta dél-kelet-európai országból: önkéntes nővérként dolgozott, holttesteket – akár csonkákat is – mosdatott, majd temetett el. Amint élményeit lassanként megosztja Clarával, befogadója egyre rémültebbé válik, és megpróbálja kellemesebb történetek felé terelni a szót, például Madonna szerelmi életére.

A magánéletről kevés szó esik, hiszen Madonnában folyamatosan előtörnek a háború okozta traumák, amelyek elől Clara mindenáron menekülni próbál. Kiderül, azért, mert ő is bevándorló az országban, sőt, tulajdonképpen Madonna testvére. A gyerekkorában Amerikába került lány a valósággal nem mer szembenézni, elutasítja, hogy a másik lány Fatmának szólítsa, és csak a darab végén ismeri el kilétét, jóval azután, hogy traumáktól sújtott nővére feltárja történetét, és igazi nevét. A nővérek játékszereket használnak eszközként, így mesélnek, a babákat a végén leseprik a színpadról – mintha a múltjuktól akarnának megszabadulni. Az előadás fölöslegesen erőteljes megnyilvánulásoktól, ordításoktól, sikolyoktól hangos.

Kihívást jelent az angol nyelv a színészek számára, mindketten a legtökéletesebb amerikai akcentusra törekednek, holott az egyik karakter nemrég érkezett a tengeren túlra, másikuk pedig gyerekkora óta ott nevelkedett: a nyelvhasználat ilyenformán ront a történet hitelességén. Díszlet és jelmez tekintetében is indokolatlannak tűnő elemek bukkannak fel: például érthetetlen a színpad mellé állított nyomtató szerepe, amely kétszer működésbe lép anélkül, hogy reagálnának rá a karakterek.

Üzenet az egyetemes shakespeare-i világból

Shakespeare Szeget szeggel című drámáját mutatta be kedden este a fesztiválon a moszkvai Puskin Drámai Színház társulata és a nagy-britanniai Cheek by Jowl társulat Declan Donnellan brit színházi alkotó rendezésében. Európa egyik legjelentősebbnek tekintett rendezője, akinek munkásságát számos rangos díjjal ismerték el már, idén életműdíjat kapott a Velencei Biennálén. A kolozsvári fesztivál nézői Shakespeare egyik legellentmondásosabb darabját láthatták Donnellan rendezésében, a moszkvai társulat letisztult, fölösleges sallangoktól mentes, eszköztelenségében is számos kifinomult eszközt használó előadásában.

Az orosz színészek árnyalt játéka, Donnellannak a kortárs orosz politikai viszonyokra is reflektáló rendezése, a díszlet és zene egyszerűségében is nagyszerű és hatásos összhangja miatt a produkció magával ragadónak bizonyult. Még akkor is, ha a szöveget nehézkesen lehetett követni a magasban kivetített kis képernyőn követni, ha a történések ritmusa itt-ott picit egyenetlenné vált, vagy ha Angelo néha szürke egérnek tűnik, holott tiszteletet parancsoló, feddhetetlen jellemnek kéne látszania. Ennek ellenére Donnellan rendezése úgy volt magával ragadó, hogy a néző az egyetemes shakespeare-i világból, a mai orosz valóságból és a kortárs orosz színpadi nyelvezetből is ízelítőt és „üzenetet\" kapott. A műfajilag nehezen besorolható darab kulcsszereplője a Herceg, aki időlegesen másnak adja át a hatalmat, hogy rendet teremtsen az általa szabadon engedett erkölcsű Bécsben, valamint Angeló, a helytartó, aki kérlelhetetlenül ítél el mást olyan bűnért, melyet maga is elkövet.

A Bárd legtalányosabb művei közé tartozó dráma eszméje túlnő a korai shakespeare-i vígjáték megszokott keretén, s nem egy helyzetben tragikus mozzanatokkal terhes, így a komédia keserűvé válik, a katarzis pedig felemássá. A morális válság, hatalomvágy, csalás és átverés dominanciája az ártatlant is magával sodorja: a szereplők lendületes körtánca a színpadon azt is jelképezheti, miként válik mindenki, szándéktól függetlenül egyetlen hatalmas társadalmi gépezet szerves alkotóelemévé. Az örökérvényű shakespeare-i hatalomvágy, bűn, korrupció, gátlástalanság, ármány és igazságvágy drámáját a moszkvai társulat előadásában vastapssal jutalmazta a fesztivál közönsége. Declan Donnellan és Nick Ormerod, a Cheek by Jowl társulat alapítói 1981 óta számos angol, francia és orosz nyelvű előadást rendeztek. 1986 óta dolgoznak Oroszországban, a Szeget szeggel című, 2013-ban bemutatott produkciót, amely elismerő kritikákat kapott Oroszországban és külföldön is, öt ízben jelölték a legrangosabb orosz színházi elismerésre, a Golden Mask díjra.

Az elveszett jelentés

Az Interferenciák, amely bár változatos és gazdag programot kínál, felsorakoztatva számos európai hírű társulatot (sőt, a tengeren túlról és Dél-Koreából is érkeztek vendégművészek), idén is hagy némi – bár lehet, hogy formálisnak tekinthető, mégsem elhanyagolható – hiányérzetet a közönségben. Nem élvezhetőek maradéktalanul azok az előadások, amelyeknek szövegét nem érti a néző. Nyilván szinte lehetetlen vállalkozás az idegen nyelvű színházi produkciókat tökéletesen tolmácsolni, azonban zavaró, hogy a közönségnek – főként a nézőtér színpadhoz közelebb eső részén ülő részének – meglehetősen nehezére esik olykor, hogy teljes mértékben élvezhesse az előadásokat.

A három nyelvű (magyar, román és angol) fordítást magasan a színpad fölé vetítik, a szöveg sokszor akadozik, nem követi megfelelő iramban az instant történéseket, megáll, közben a történések már jóval előtte járnak. Másrészt a néző, ha arra összpontosít, hogy magasba emelt nyakkal megértse a szöveget (és természetesen nagyon sok előadás szövegközpontú), csak részben tudja követni, hogy mi történik a színpadon. És így sok minden elvesz az üzenetből. Ilyenkor a néző megelégszik azzal, hogy a szöveg egy részét megérti, követi nagyvonalakban a színpadi mozgásokat, viszont például a színészek arcjátékára ilyen körülmények között szinte képtelenség odafigyelni.

Nyilván egy jó színházi előadás nyelvi korlátokon túl is működhet, és megtörténhet, hogy mindezek mellett olyan erővel hat, hogy a közönség elfelejti az esetleges kényelmetlenségeket. Mindazonáltal a nagyérdemű reménykedik abban, hogy a nemzetközi színházi fesztiválnak a jövőben sikerül módot találnia, hogy a nyelvi érthetőség tekintetében is közelebb hozza a kincses városbeli, vagy a direkt a seregszemle kedvéért a Kolozsvárra érkező nézőket a lehető legtöbb előadáshoz.