Tompa Gábor: sikerül magasan lebegni és lobogni

– Az idén önt a díjátadók között láthattuk, társulata, a sétatéri színház a Viktor avagy a gyermekuralom című elődással elnyerte a nagydíjat az Uniter-gálán. Mennyiben más a mostani, nyolcadik díj az eddigi hétnél, amennyit begyűjtöttek?

– A legnagyobb örömöt számomra az jelenti, hogy társulatunknak ennyi év után is ilyen magas szinten sikerül tartania a mércét. Annak dacára, hogy minden színház életében vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, úgy tűnik, a mi csapatunknak sikerül magasan lebegnie és lobognia. Én ezt annak tulajdonítanám, hogy színészeinkben megvan a kellő alázat, soha nem fekszenek rá a képzeletbeli babérjaikra, képesek mindig újra és újra kezdeni alkotói munkát.

Másrészt azért is örülök, mert a Viktor avagy a gyermekuralom egy remek színészi alakításokkal teli, rendkívül kemény és nagyszerű előadás. Minden fantasztikus összhangban áll, ami természetesen elsősorban a kiváló rendezőnek, Silviu Purcăretenek köszönhető. Meggyőződésem, hogy Roger Vitrac darabjának hosszú élete és komoly nemzetközi pályája lesz. Azt szoktuk mondani, hogy nem annyira a díj a fontos, de ez az előadás megérdemelte a kitüntetést.

– Hét nagydíj után az lett volna a meglepő, ha a mostanit nem az ön társulata viszi el?

– Nem lett volna meglepő, hisz két rendkívül erős előadás versenyzett egzmţssal. Ugyanígy a sepsiszentgyörgyiek Hamletje is megnyerhette volna a fődíjat. Gondolom, a zsűri is komoly dilemmában volt, és ezért osztotta meg a legjobb előadásnak és a legjobb rendezésnek járó díjat. Persze az külön öröm számomra, hogy a rendezők kategóriájában volt tanítványom, Bocsárdi László vitte el a pálmát.

Tudom, hogy sokan elégedetlenkednek az Uniter díjazási rendszerével, és blogbejegyzéseikben arra panaszkodnak – főleg azok a kolozsváriak, akik nem örülnek a mi sikereinknek –, hogy miért mindig ugyanazok kapják a kitüntetést. Ez kissé olyan, mintha azért neheztelnénk a tenisztornák szervezőire, hogy azokat mindegyre Federer, Nadal vagy Djokovics nyeri, holott mindenki másnál jobban ütik a labdát.

– Hogy érzi: a díjátadási gála mostani helyszíne, Marosvásárhely is valamiféleképpen közrejátszott abban, hogy az idén ennyi magyar és magyar vonatkozású díjat osztottak?

– Nem mondanám, hisz máskor is voltak magyar díjazottak. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy sikerült erős társulatokat és jó előadásokat összehoznunk, másrészt pedig arról a nyitottságról és előítélet-mentességről tesz tanúbizonyságot, amivel a román színházi szakma viszonyul az összes társulathoz. Ezt nem csak fontosnak, de modellértékűnek is tartom, olyasminek, amit eltanulhatna az úgynevezett anyaországi szakma is.