Színházi előadás mint közösségi rítus

Hozzáfűzte: a színház az egyedüli olyan helyszín, ahol a közösségi élmény még létezik. A Franciaországban dolgozó Nagy József a közönség soraiból érkező kérdésekre válaszolva elmondta: a színházi alkotás folyamatában, minden egyes mozdulatot táncként kezel. „Nincs idő eljutni az ideális, letisztult játékmódig, de legalább törekedni kell rá” – szögezte le.

Hogyan lesz valami eredeti?

A beszélgetést moderáló Tompa Gábor, a Kolozsvári Állmi Magyar Színház igazgatója a Woyzeck kedd esti előadását nagyon precíz, letisztult, eredeti előadásnak nevezte. Tompa értékelésére Nagy József elmondta: egyes mozdulatokat a végtelenségig lehet csiszolni, de mindig akad valami javítanivaló. „Egyfajta eredetiségre törekszem a kezdetektől fogva. Hogy hogyan lesz valami eredeti? Nagyon sokat kell töprengeni, amíg rájössz, mire vagy érzékeny. Én a világot mint zenét érzékelem. A zenei érzékenység eredményezi azt az attitűdöt, amely a gondolkodásomra és a mozgásra is kihat” – mesélte kolozsvári közönségének Nagy József.

Ami a Woyzeck című előadás elkészítését illeti, a színész-rendező elmondta: már a kezdetnél tisztában volt vele, hogy szöveget nem használnak, a játékot pedig vásári bábjátékként képzelték el, a kellékeket az ócskapiacon vásárolták meg. A Franciaországban élő művész elárulta, a Woyzecknél a porszemből indult ki, ezt nagyította központi motívummá. „A próbák valójában arról szóltak, hogyan csináljunk színházat” – avatott be a kulisszatitkokba Nagy József.

Magánmitológia

Visky András, a kolozsvári színház művészeti igazgatója a rendezés személyes hátteréről, vagy ahogy ő fogalmazott, az előadás „magánmitológiai” hátteréről kérdezte Nagy Józsefet annak kapcsán, hogy felfedezte Woyzeck figurájában Nagy József egykori ismerőse, Dusi, a magyarkanizsai borbély mozdulatait. „Abszolút becketti figura volt – számolt be az ihletforrásként is szolgáló borbély életéről Nagy József – aki fiatalkorában dolgozott, majd szerelmi bánatában megzavarodott, munkahelyét is elvesztette, egyik-másik megnyilatkozásával azonban megragadta a létezés lényegét. A téren álló embereket szemlélve például így szólt: »Mi itt állunk, azok meg ott.«”

A vajdasági származású színész-rendező ugyanakkor beszámolt másik meghatározó élményéről is, a titói boszniai néphadseregben eltöltött sorkatonai szolgálatáról. Mint mondta, a kiképzést nem fizikailag, hanem szellemileg volt nehéz kibírni, erre két önvédelmi stratégiát dolgozott ki. Irodalmi könyveket hordozott magánál – ez volt az első – de mivel ez tilos volt, kis papírlapokra írta ki az írásokat, és a bal zsebében tartotta. Később ezt a jegyzetelős munkamódszert rendezőként is megtartotta. Második túlélési stratégiája pedig egy üres gyufásdoboz volt, amelyen keresztül nézve eljátszotta, hogy filmeket készít, az így leforgatott filmeket pedig a fejében tárolta. Később munkája során ezt a módszert is jól hasznosította.