2010. március 04., 09:552010. március 04., 09:55
Persze jó alapanyagból jó filmet is könnyebb készíteni: a Titokzatos folyó című regénye (és a belőle készült film) nyomán ismertté vált író, Dennis Lehane kötete szolgáltatta az alapot a Viharszigethez, és a sztori Scorsese képi világával és hangulatteremtő képességével párosulva a műfaj egyik legjobb moziját eredményezte.
A sztori 1954-ben játszódik, a főhős Teddy Daniels rendőrbíró, aki társával, Chuck-kal azért érkezik egy, az amerikai partok mellett fekvő elhagyott szigetre, hogy kiderítse, hogyan tűnhetett el az ott található, elmebeteg bűnözők számára létrehozott, szigorúan őrzött elmegyógyintézetből az egyik női ápolt. A nyomasztó közeg előhozza Daniels második világháborús emlékeit: 1945-ben részt vett a dachaui koncentrációs tábor felszabadításában, és az ott tapasztaltak életre szóló traumát jelentenek számára. Terheltségét fokozza, hogy feleségét megölte egy piromán elmebeteg – mint kiderül, ez az egyik ok, hogy ő akarja kivizsgálni az eltűnési ügyet. Az elkövetőt ugyanis a szigeten őrzik, ő pedig bosszút akar állni. Nem ez az egyetlen ügy azonban, amiért vissza akar vágni: gyanúja szerint a szigeten a náci lágerekben elkezdett agykísérleteket folytatják, egykori német orvosok bevonásával, az amerikai kormány megrendelésére. Minden adott tehát egy jó kis bosszú- és nácileleplezős filmhez – hogy aztán a nézőnek egy idő után azzal kelljen szembesülnie, hogy valójában szó sincs egyikről sem.
Lehane története a kezdő képsorokban a klasszikus hardboiled detektívtörténeteket idézi, erre Scorsese a képi megoldásokkal is ráerősít: a ködből előbukkanó hajón a kopár szigetre érkező rendőrbírók puhakalapos, felöltős, folyamatosan dohányzó alakja a régi Raymond Chandler bűnügyi történetek kiégett, megkérgesedett lelkű detektívjeire hajaz. Mindez azonban csupán néhány percig tart, a szigetre lépve Scorsese már egészen más atmoszférát teremt: a sivár táj, a romos épületek és kopár erdők övezte börtönkórház képe már rögtön az elején szorongást kelt a nézőben, amit csak fokoz az őrök látványa, akiknek arcát mintha sziklából vésték volna ki. A jelenet mintha A rózsa neve filmváltozatát idézné, ahol a kolostorba a titokzatos gyilkosságok kinyomozására érkezett barátokat olyan arcok fogadják, amelyek mintha Hieronymus Bosch képeiből léptek volna ki.
Ám mindezt lehet tovább is fokozni: a három gyermekét vízbe fojtó nő után kutatva Daniels egyre mélyebbre merül a sötét és titokzatos intézmény bugyraiban, hogy aztán a baljóslatú világítótoronyban, az agyműtétek gyanított helyszínén bekövetkezzen a megvilágosodás. A film végére zseniálisan időzített fordulat a Jákob lajtorjája és az Egy csodálatos elme fordulópontját idézi, és az összes addigi ismeret gyökeres átértékelésére készteti a nézőt és a főhőst is. Ám az igazi csavar még csak ezután jön: ha már más filmekben lelőtték a saját maga kreálta világban élő hasadt személyiség ötletét, akkor tekerjünk még egy kicsit a történeten, és a megvilágosodást is kérdőjelezzük meg – ami aztán olyan végkifejletet eredményez, ami mindennek nevezhető, csak szokványos, egyértelmű hollywoodi lezárásnak nem. A néző bizony nem kap világos, szájbarágós befejezést, és még napokkal a film megtekintése után is van min rágódnia a különböző világos vagy rejtett utalásokkal kapcsolatosan, amelyek rávezethetnék arra, hogy valójában mi is történt, és hogyan értelmezhető a zárás. Scorsese képei és Lehane története a színészi gárda alakításával válnak teljessé – DiCaprio Daniels szerepében ugyan nem alakít kiemelkedőt, de a kötelezőt stabilan hozza, a Cawley professzort alakító Ben Kingsley kitűnően hozza a kiismerhetetlen pszichiátert, és jó, hogy az ügyeletes (ál?)náci figuráját ezúttal is Max von Sydowra osztották. Egyszóval Scorsese a pszichotriller műfajában is nagyot alkotott – a Viharsziget nem csak a műfaj kedvelői számára ajánlható jó szívvel többszöri megtekintésre.
Viharsziget (Shutter Island. Amerikai misztikus thriller, 138 perc, 2009). Rendezte: Martin Scorsese. Producer: Brad Fischer, Mark Madevoy. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Ben Kingsley, Emily Mortimer, Michelle Williams, Max von Sydow. Írta: Dennis Lehane regénye nyomán Laeta Kalogridis. Kép: Robert Richardson. Zene: Robbie Robertson. Értékelés az 1–10-es skálán: 9
A Miniallűrök (2021) és a Lélekporc (2023) után TEjben, jajban, világvégÉN címmel jelent meg az UNITER- és Jászai Mari-díjas színművész legújabb verseskötete, aminek az „ősbemutatóját” Aradon tartották.
Napjaink zajos világában különösen fontos, hogy a gyerekek már kiskorukban találkozzanak a komolyzenével. A LurkOpera játékos foglalkozásai során az opera nemcsak élmény, hanem eszköz a koncentráció, kreativitás és érzelmi intelligencia fejlesztésére.
Ismét adventi turnéra indul a Kaláka. A népszerű zenekar december 4-én a budapesti Deák Ferenc téri evangélikus templomban kezdi a Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című műsorsorozatát, és 21-én este Óbudán zárja.
Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét mutatja be a Nagyvárad Táncegyüttes Mikulás ünnepén.
A 130 éves filmművészet tiszteletére 130 kortárs és klasszikus magyar alkotás érhető el ingyen öt héten át, adventtől Vízkeresztig, hétfőtől január 6-ig az idén ötéves Filmio kínálatában.
Alig egy héttel a magyarországi premier után Erdély-szerte is debütál a mozikban a Futni mentem rendezőjének új vígjátéka, a Szenvedélyes nők – közölte a forgalmazó Filmtett Egyesület.
Káel Csaba olyan kalotaszegi esküvőnek a hangulatát igyekezett visszaadni Magyar menyegző című filmjében, amilyenbe évtizedekkel ezelőtt maga is belecsöppent. Eközben arra törekedett, hogy az alkotásra ne etnográfiai dokumentumfilmként tekintsenek.
Radu Afrim román rendező kifejezetten a társulat számára írt és rendezett előadását, a Kommuna - székely öko-románc című produkciót mutatja be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház december 2-án.
Jótékonysági kampányt indított az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány és a Romániai Magyar Népzenészek Egyesülete az idős adatközlő népzenészekért, akik egész életükben a közösség szolgálatában álltak, őrizték és továbbadták hagyományainkat.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásai apropóján Örkény István és Ödön von Horváth műveinek olvasására, illetve alkotásra ösztönzi nézőit és minden érdeklődőt.