Rivalda: abszurd bírálat a művészetet elutasító világnak

A mű 1989 decemberében, a rendszerváltás idején született, olyan több évtizedes időszak után, melyben az igazi művészet mostohagyermekként volt csak jelen. Vişniec ezzel az alkotásával támadta a kommunista rendszert, de általában véve, a művészettől elforduló világot is kritizálja.

Adott egy kis tér: egy váróterem, ahol mi, nézők is jelen vagyunk az előadás idején. És adott négy szereplő: a csellós és három társa, akik végül kitoloncolják a művészt a teremből, mely az adott esetben az egyetlen lehetséges élettér, hiszen kint tombol a vihar, folyamatosan esik az eső. Az egymásra utaltság, az összezártság furcsa dolgokat vált ki a szereplőkből: megmutatja esetlenségüket, gyengeségeiket, türelmetlenségüket, ami végül is a művészt/művészetet jelképező csellós vesztét okozza, hiszen társai nem tudják elviselni a csellós játékát, mely ugyanolyan erős és monoton, mint a kint zuhogó eső.

„Meg kell válni tőle” – fogalmazódik meg a többiekben. Ezt a folyamatot látja a néző, mégpedig úgy, hogy végig nevet, hiszen a humorral, játékkal fűszerezett dráma úgy jut el a mondanivaló kiteljesedéséig, hogy közben a szerző fanyar humora felszabadult nevetésre készteti a nézőt. Jankovics Anna vérbeli szőkenő-alakítása megnevettet, Olcsváry Gellért tiszteletlensége helyenként egyenesen ijesztő, Posta Ervin esetlen öregsége pedig szánalmat ébreszt.

Különbözőségük egymásra utaltságukban hasonlósággá válik a csellóssal szemben, ez azonban könnyed játékban nyilvánul meg a néző számára. „Számomra a humornak két arca van: az, amelyik nevetésre, és egy rejtett arca, amely sírásra késztet. A darabjaim a szomorú humor feletti szárnyalások” – vallja M. Vişniec. Míg a csellós őrületbe kergeti a többieket, a nézőt elgondolkodtatja a jelenség. És feltevődik a kérdés, hogy manapság mennyire vagyunk nyitottak a művészetre.

Miután a három szereplő megszabadul a csellóstól, béke köszönt rájuk. A férfiak ülnek a padon, halvát eszegetnek, a legnagyobb közömbösséggel az időjárásról beszélgetnek, miközben a háttérben a riadt arcú nőnek, kezében az elárvult hangszerrel, egyetlen kérdése marad: „És a csellóval mi legyen?”