Mélyvárról Budapestre – Bartis Attila Kolozsváron

Ennek eredményeképpen a közönség érdekes dologgal szembesült: a bukaresti Colectiv-tragédia utáni pánikszerű ellenőrzési és előírási kényszer azt eredményezte, hogy a Bulgakov emeleti termében maximum 56 ülőhely lehet, így sokan a földön, törökülésben voltak kénytelenek meghallgatni László Noémi házigazda és a meghívott író beszélgetését.

Akinek a közelmúltban jelent meg A vége című regénye, amelynek apropóján László Noémi megkérdezte, nem érzett-e valami „rejtélyes forgószelet”, amikor leírta azt a címet. Bartis úgy fogalmazott, hogy munka közben gyakran érez ilyesmit, de amikor ezt a címet adta a regénynek, azt semmiképp sem úgy gondolta, hogy ez lesz az utolsó könyve.

A házigazda azonban tovább folytatta a csipkelődést, emlékeztetve Bartist, hogy majd minden könyvének címe névelővel kezdődik (A séta, A kéklő pára, A nyugalom, A Lázár apokrifek…), mire a meglepett szerző félig viccelődve elmondta, hogy önszántából nem gondolt erre, de már mások is eszébe juttatták. „Sőt volt, aki egyszerűen úgy fogalmazott, hogy rossz címeket adok” – vallotta be Bartis Attila.

Törekvés a szabadságra

A beszélgetés során az is kiderült, hogy az író úgy gondolja, az utóbbi fél évben többet változott az arca, mint azelőtt két-három év alatt összesen, így az idén nyáron róla készült kép – amely az esemény plakátjára is került – szerinte már régi képnek minősül, hiszen „azóta megöregedett”. László Noémi szerint A vége nem nevezhető aparegénynek, nem a hiányról, nem a szerelemről, nem is a rendszerváltásról szól, holott mindez benne van.

A főhőst Szabad Andrásnak hívják, így a házigazda megkockáztatta, hogy a regény a szabadságról szól. Bartis azonban módosított: talán inkább a szabadságra való törekvésről szól a könyve, mint magáról a szabadságról, hiszen mint később kiderült, Mélyvár, ahonnan a főhős felkerült Budapestre, tulajdonképpen Bartis szülővárosával, Marosvásárhellyel azonosítható, és egy igen erős felolvasott részből az is kiderült, hogy a cselekmény egy része a romániai diktatúra sötét éveiben játszódik.

Az író ugyanakkor kiemelte, hogy ennek ellenére nem önéletrajzi regényről van szó. „A személyességet viszont nem tagadhatom. Az önéletrajzírás következetes leírás, ezt a regényt viszont nem le-, hanem megírtam. A szöveg személyességét nem az adja, hogy valós, megtörtént eseményeket csempésztem bele, hanem az, hogy mélyen benne van a leírt érzésekkel és történésekkel való viszonyom. Van olyan szöveg, amit el tud távolítani magától a szerző, és van, amit nem. Ez a könyv nekem annyira közeli, mintha nem is próza lenne, hanem líra” – fogalmazott Bartis Attila.

Mint kiderült, a személyesség abból fakad, hogy nagyon átélte a történetet, mint fogalmazott, van, hogy tud vagy sejt valamit előre, amikor leül írni, de neki mindig az a legfontosabb, amit írás közben tud meg magáról.

László Noémi azt is felvetette, hogy a kötetben számos nagyon hitelesnek tűnő álomleírás szerepel, a szerzőről pedig tudni lehet, hogy 1986 óta folyamatosan vezet álomnaplót. Az író azonban elárulta, hogy a könyvben szereplő álmok is megírtak és nem leírtak, nem másolt át semmit egy az egyben az álomnaplójából, „ez arra nem is alkalmas”.

Feloldhatatlan feszültségek

Bartis egyébként 16 évesen, 1984-ben távozott Marosvásárhelyről családjával, miután édesapját, Bartis Ferenc költőt megfosztották román állampolgárságától. Legközelebb csak a rendszerváltozás után, 1990-ben látogatott haza, azalatt a hat év alatt pedig sok minden mitizálódott benne a szülőföldjével kapcsolatban, talán ezért szerepel álnéven Mélyvárként a város a regényben, miközben Budapest nem kapott másik nevet.

A regény főhőse, Szabad András egyébként fotográfus, ami újabb (tévesen) önéletrajziságra utaló körülmény, hiszen a szerző maga is tevékenykedik fotográfusként. Mint kiderült, gyerekkorában gyakran elkísérte az akkor az Új Életnek dolgozó apját és Haragos Zoltán fotóst a riportok helyszíneire, Haragosnak a laborban, a fényképek előhívásánál is gyakran segédkezett, így került kapcsolatba a fényképezéssel, amelyet máig művel az írás mellett.

Egy felolvasott részletben például a regény főhősének munkaadója arról értekezik, hogy a fénykép személyesen istentől való, hiszen Jézustól származik a legelső hiteles emberábrázolás: a torinói lepel. A közönségből érkező kérdésre, hogy ha a fénykép istentől való, akkor a Bulgakovban kiakasztott, sokak által giccsesnek tartott képek kitől valók, az író mosolyogva jegyezte meg, hogy azok is istentől.

„A giccsnek is kell hogy legyen helye az életünkben, hiszen alapvető szükséglete az emberi léleknek ez a fajta hazugság, csak helyén kell tudni kezelni. Nem biztos, hogy én készítenék egy ilyen képet, és az sem biztos, hogy ezt akasztanám a falamra” – magyarázta Bartis Attila.

A szülővárosában tapasztalható etnikai konfliktusokra reagálva elmondta: látta a témát feldolgozó Double Bind című vásárhelyi előadást. „Az ilyen előadásoknak mindig az a célja, hogy valamiképpen feloldást találjanak, holott ezeket a feszültségeket majdhogynem lehetetlen feloldani. Azt kellene felismerni, hogy gyakorlatilag egyenrangú, de egymást kizáró igazságok vannak. Sajnos így működik a világ” – fogalmazott Bartis.