Megérinthet-e az opera az eligénytelenedő világban? – Új címszereplő remekelt a kolozsvári Puccini-előadásban

Ilyen és hasonló mély kérdéseket vet fel Giacomo Puccini fiatalkori remekműve, a Manon Lescaut, mely immáron negyedik alkalommal került színre a Kolozsvári Magyar Opera színpadán nemrég. Mielőtt esetleg feledésbe merülne egy ilyen kivételes előadás, mindenképpen érdemes szót ejteni róla, több tekintetben is.

Puccini zenéje kétségtelenül kitűnő teret kínál a legnagyobb szenvedélyek átélésére, az előadók és a közönség számára egyaránt. Habár fiatalkori mű, első siker, de

Természetesen az opera nemcsak zene, hanem színpadi darab is, és a libretto minden esetlensége ellenére a műfaj eme érdekes kettősségéből ered ugyanakkor izgalma és feszültsége. Puccini hihetetlen érzékenységgel tudja ábrázolni az első látásra fellángoló, lehető legszenvedélyesebb szerelmet, annak minden későbbi furcsa fordulatával és romlásnak induló vagy éppen kiújuló pillanataival. A mindvégig ellentmondások között vergődő Manon és az őt minden józan ész ellenére akár a sivatag magányába is követő Des Grieux karakterei izgalmas lehetőségeket kínálnak úgy a megformáló előadók, mint az őket színpadra elképzelő rendező számára is.

Egy új beálló mindig friss fuvallatot hozhat egy előadásnak és ez a hatás ezúttal sem maradt el. Kele Brigitta egy kellőképpen érett, tapasztalt, művelt, különleges intelligenciával és érzékenységgel áldott előadóművész, aki a rövid idő és kevesebb próbalehetőség (a szerepbe való beilleszkedést sokban nehezítő tényezők) ellenére is ragyogóan oldotta meg az előtte álló feladatot. Egészen rendkívüli tehetsége és szakmai képességei biztosították azt, hogy a szerepet énektechnika és előadás szempontjából egyaránt briliánsan oldja meg.

aki, híven korábbi szokásához, ezúttal is elkötelezetten vett részt saját produkciója újabb színpadra vitelében.

Az előadás folyamán nyilvánvalóvá válhatott a közönség számára ez a sikeres együttműködés, hiszen Kele Brigitta mondhatni „vette a szót”, a rendezői gondolatot, és minden tehetségét latba vetve, rendkívüli érzékenységgel és árnyalatokkal jelenítette Manon sokrétű lelkivilágát. A további minőséget az a tény is biztosította, hogy a debütáló Kele Brigitta szoprán adottságai egyúttal a korábbi előadásokban már bemutatkozott előadótársakra is pozitívan hatottak, hiszen Manon címszerepe annyira erőteljes, hogy egy

Ennek köszönhetően Kele Brigitta Manonja mellett ezúttal egy kissé átértelmezett, az újdonság hatása alatt kibontakozó, érzékiségében másként megjelenő, szenvedélyes Des Grieux-t tapasztalhattunk meg Pataki Adorján frissességet nyert alakításában. Különösen kiemelendő a kettejük közötti kifejezetten vibráló pillanatok sorozata a mostani előadás során, úgy a második felvonás szenvedélyessége, mint a harmadik felvonás megható ragaszkodása, és nem utolsó sorban a negyedik felvonás súlyos haláltusájának mély, őszinte szenvedéssel teli megjelenítései. Hasonlók mondhatók el a további szereplőkről is: a Manon bátyját alakító Sándor Csabáról, a Manon-t talán őszintén szerető, őt gazdagságban tenyerén hordozó idős szerelmes Germonte szerepében Szilágyi Jánosról, az Edmondót alakító Bardon Tonyról, valamint Sándor Árpádról a kocsmáros és a hajóskapitány, Szabó Leventéről a táncmester és lámpagyújtogató, Gáspárik Szilviáról az énekes, Peti Tamás Ottóról az őrmester szerepében, Mircea Cadariuról a fodrász és Mon Antonio Vasiléről a fodrász és a táncmester segédje alakításában - mindannyiukon érezhető volt

– itt kiemelendő Mircea Cadariu „hangtalan”, de annál többet kifejező játéka a fodrász szerepében -, valamint Puccini zenéjét szakszerűen és színesen megformáló zenekar és kórus Horváth József karmester biztos kezű irányítása alatt. A zenekart ért pozitív hatást semmi sem bizonyítja jobban, mint a harmadik és negyedik felvonás közötti Intermezzo nagyon megrendítő és érzékeny megszólaltatása.

Az előadás remekét harmadsorban mindenképpen alátámasztja a pazar díszlet és jelmezek összképe is, melyek folyamatosan, mindvégig lenyűgözően hatnak, tökéletes egésszé illesztve össze a Kürthy András rendezői elképzelését és a színpadon lévő előadók alakítását. „A Jóisten a részletekben rejlik” – mondhatnánk a budapesti, Kolozsvárra többé-kevésbé rendszeresen visszatérő, saját elmondása szerint gyakorlatilag hazajáró rendező alkotásaira.

ahol minden öltés rendkívül alaposan meggondolt, kidolgozott és fenségesen szolgálja azt a magasabb értéket, amely előadásait világszintűvé emeli. Tisztelet és köszönet érte, hogy minden adandó alkalommal vigyáz „gyermekeire”.

Ilyen előadói siker biztosítéka mellett mindenképpen említést kell tenni arról a tényről, hogy mindaz, ami a színpadon elsöprő erővel végbement, meglehetősen mostoha körülményekre talált a kolozsvári közeg támogatását és részvételét illetően. Hiszen egy előadás félig üres nézőtérrel nagyon lehangolóan tud hatni mindazok számára, akik részt vettek annak létrejöttében. Természetesen már tudatában vagyunk, hogy napjaink fogyasztói magatartásra lassan beálló világában nehéz az opera, mint műfaj számára megnyerni a közönséget. Úgy Kolozsváron, mint a világban másutt is, a közönség már lassan főleg kikapcsolni akar, szórakozni. És ehhez inkább illik a könnyebb műfajok, a musicalen, akár az operettelőadásokon, a rövid időtartamú koncerten való részvétel, mint egy nagy lélegzetű, súlyos témákat súlyos hangvételben, tulajdonképpen az anyagi gazdagság, a csillogás és a valódi, tartalmas, értékes szerelem közötti szabad választást taglaló operaelőadáson való elmélyülés és katarzis átélése.

Ezt minden bizonnyal az intézményen belül is tudják, érzékelik. Egy igényes közönség kiművelése, felnevelése rendkívül nehéz és hosszú folyamat és nagyon határozott, jó, hosszú távra előrelátott és előre kigondolt műsorpolitikát és stratégiát kíván meg, amely feladatra nem könnyű megfelelni egy olyan intézménynek, amely sokszor kétséges jövőjű költségvetéssel, de ugyanakkor közösségi apátiával is szembesül, vagy akár sokszor akár éppen azzal, hogy egyazon este még legalább két-három magyar jellegű esemény zajlik párhuzamban.

Egy ilyen kiváló képességű szoprán debütje esetén rendkívül fontos lenne, hogy mint különleges esemény megtöltse az opera nézőterét. Ez sajnos, ezúttal nem következett be, és ez a helyzet semmiképpen sem tehető az előadók számlájára, hiszen ők, minden hátráltató körülmény ellenére magas szinten teljesítettek. Az viszont nem segített, sőt, meglehetősen hátráltatta a közönség részvételét az előadáson, hogy szerencsétlen helyzetként éppen az iskolai sívakáció idejére időzítődött egy ilyen jelentőségű előadás. Talán egy alaposabban átgondolt közönségszervezői terv és a sajtó időbeni közreműködése minden bizonnyal sokat javíthatott volna a nézőtér benépesítésén. Ilyen előzetes balszerencsés körülmények között az a tény például már kifejezetten félresikerült, hogy az esemény előtti napon érthetetlen módon az opera homlokzatáról eltűnt az előadás nemrégiben kifüggesztett plakátja, ez is megnehezítve azt, hogy a mindenkori közönség tudomást szerezzen az eseményről.

Ilyen helyzetben muszáj említést tenni arról is, hogy ugyanez idő alatt a város másik operaházában telt házzal játsszák az előadásokat, hogy ott már hónapokkal előtte nehéz jegyet váltani.

Tényleg műveltségről, sznobizmusról vagy netalán nagyobb érdeklődésről van szó? Kényes kérdés, valóban, és lehet ezt feszegetni hosszasan. Minden bizonnyal máshol, másban keresendő a magyarázat, vagy akár a megoldás. Viszont, ha így van, hogy a Román Operaházba a belépés már hetekkel az előadások előtt lehetetlennek bizonyul, akkor

Mindezek a hátráltató tényezők tükröződtek ezúttal a februári Manon előadáson, és sajnos, más alkalmakkor is akad hasonlóra negatív példa, ami azonban nem mentség, hanem sovány vigasz talán a mostani előadásban résztvevők számára. Talán arra is érdemes gondolnunk, hogy egy ilyen jelentőségű és színvonalú előadás megalkotóinak nehéz lélekkel kell szembenézniük egy gyér nézőtérrel, hogy mennyire lehangoló és ünneprontó lehet egy szakmailag alaposan felkészült előadógárdának az, ha magas szintű munkája kevésbé talál befogadásra, mint amennyire megérdemelné.

Dsida szavaival élve: „Valamit tenni kell. Valamit szólni”.

Szabó Mária

a szerző zenetanár, zenész

korábban írtuk

Túlfűtött és részletekbe menő érzékenység a kolozsvári Puccini-előadásban

A Kolozsvári Magyar Opera Puccini-sorozatának következő darabja a Manon Lescaut című előadás, amit csütörtökön láthat a közönség. Az előadást beharangozó gondolatokat közöljük.