Reitman már eddigi filmjeivel is jelezte, hogy odafigyel a politikai korrektséget követelő közszellem és a valós, mindennapi élet találkozásakor keletkező súrlódásokra, lásd a dohányipari szóvivő vívódásait bemutató Thank You for Smokingot vagy a tiniterhességről szóló Junót. Ebbe a sorba tartozik az Egek ura is, amelyben meghökkentően, de ugyanakkor mesterien ragadja meg azt, miről szól a mai Amerika, a modern kapitalizmus, illetve, hogy mi is vezethetett a gazdasági világválsághoz.

A sztori főhőse egy magányos farkas, a negyvenes éveiben járó sármőr, Jason – George Clooney kiváló alakításában -, akinek meglehetősen bizarr munkája van. Az a dolga, hogy az Egyesült Államokat keresztül-kasul bejárva közölje azon bajba jutott cégek alkalmazottaival, amelyek főnöke ezt nem meri megtenni, hogy ki vannak rúgva. A helyzet teljesen abszurd, hiszen miközben tombol a válság, és emberek tízezrei kerülnek utcára, a főhősnek és az őt alkalmazó cégnek épp ettől megy az üzlet. Alig győz repülőről repülőre ülni, hogy teljesítse a „normát.”

Mivel pedig így fut a szekér, főhősünknek tényleg semmire sincs gondja: VIP törzsutas- és törzsvendégkártyákkal rendelkezik a legjobb légitársaságnál és szállodaláncnál, egyetlen életcélja pedig az, hogy túllépje a tízmillió repült mérföldet, ami a továbbiakban luxusellátást biztosítana a számára. Magánélete is ehhez az életformához alkalmazkodik: egy hozzá hasonló életmódot folytató nővel alakít ki alkalmi kapcsolatot, amelyet az ország különböző szállodáiban melegítenek fel néha, előzetes egyeztetés alapján.

Mindez tökéletesen megfelel életfilozófiájának: semmi olyasmivel ne terheld túl az életedet, ami nem fér el egy hátizsákban – legyen szó vagyontárgyakról vagy emberi kapcsolatokról.

Az idilli életforma azonban hamarosan veszélybe kerül, megérkezik ugyanis a céghez Natalie, a lelkes kis újonc, aki forradalmasítani kívánja a kirúgás művészetét. A modern kor gyermeke interneten lezavarható procedúrává egyszerűsítené az egész műveletet. Jason számára azonban ez végzetes lenne, hiszen az élete a repülés, ezért mindent megtesz az ellen, hogy földre kényszerítsék.

Reitman alaposan beletenyerelt a gazdasági és erkölcsi válság lényegébe: Walter Kirn regényét kiindulópontként felhasználva megdöbbentő magyarázatot szolgáltat arra, hogyan juthatott a világ a mostani csávába. Jason munkája mintegy metaforája annak a tranzakciósorozatnak, amely a válságot kiváltotta: ahogy a cégvezetők lerázzák a vállukról az emberek kirúgásának felelősségét, úgy rázták le a nagybankok is a „rossz hiteleket” magukról, amikor csomagban értékesítették azokat más kontinensek pénzintézetei számára.

Egy cinikus, elszemélytelenedett társadalmat láthatunk, amelyben az emberi kapcsolatok egyetlen dimenziója sem kaphat helyet: sem munkahelyi, sem magánéleti viszonylatban nem számíthat hoszszú távon senki senkire, minden átmeneti és gyökértelen. Mindennek zseniális képi megjelenítése Jason saját lakása, amelyben csak attól érzi magát otthonosan, hogy ugyanúgy rendezte be, mint egy szállodai szobát. A sztori paradoxona, hogy ennek a tarthatatlanságára éppen ezt az életformát a legjobbnak tartó Jason döbben rá, amikor az eddig szemtől szembe megejtett elbocsátásokat „gépesíteni” akarják.

A történet folyamán Jason fokozatosan rájön, hogy nem csupán a munkahelyen, hanem a családi és párkapcsolatban is szükség van valami bensőségességre és állandóságra, ám nem kapja meg a lehetőséget, hogy ezt a gyakorlatban is kipróbálhassa: mivel ő maga is elkövette azt a bűnt, hogy korábban élvezettel és meggyőződéssel működtette a rendszert, nem léphet ki csak úgy egyszerűen. Büntetése az, hogy tovább kell művelnie azt, amit eddig tett, azzal a különbséggel, hogy immár tudatában van annak, mennyire álságos és embertelen.
A felvonultatott karakterek is jellegzetes figurák.

Az érett nő, akiről kiderül, hogy csupán megjátssza a kötöttségeket elutasító, modern üzletaszszonyt, valójában ő is családanya, akinek szüksége van a családi közegre, valamint az egyetemi padsorokból frissen kikerült újonc, aki számára néhány ember sorsa mindaddig internetes kapcsolat útján lerendezhető technikai kérdés, amíg őt magát nem SMS-ben dobja a barátja: mind-mind egy-egy kórtünet. A társadalmat behálózó és megfojtó politikai korrektség is megkapja a magáét: a film egyik legjobb és legütősebb poénja, amikor a huszonéves Natalie kötelességének érzi, hogy bocsánatot kérjen a feminista mozgalomtól, miközben egy hagyományos érték, a család fontosságáról beszél.

Kétségbeejtő és reménykeltő film egyszerre az Egek ura. Kétségbeejtő, hiszen elénk tárja, mennyire beleivódott a társadalom minden szeletébe a parttalan, mindenki mást figyelmen kívül hagyó individualizmus és cinizmus, az önérdek korlátlan érvényesítésének kényszere. Ugyanakkor reménykeltő is, hiszen azt is megmutatja, mindez mennyire tarthatatlan, mennyire fontosak az emberi kötelékek, az, hogy az apafigurát ne egy jóságos, fehér bajszú pilóta jelentse. Csak tudni kell, mikor kell leszállni a földre.