Közelkép: Oliver Stone és a kipukkanó buborékok

A vietnami háborúról szóló filmjei – A szakasz, Született július 4-én – mára már kultuszfilmmé váltak, ugyanakkor más, szintén történelmi témájú filmjei, mint a JFK – A nyitott dosszié vagy a Nixon már jóval inkább megosztották a közönséget, hiszen valójában nem történelmi hűségre törekedtek, hanem Stone sommás, meglehetősen egyoldalú véleményét tolmácsolták.

Az 1987-es, Tőzsdecápák című film, amelyben a börze és a befektetési bankok világát állította pellengérre, ugyanakkor kevésbé megosztó film: sokkal inkább a mozitörténet egyik legeredetibb gonosza, a Michael Douglas által zseniálisan – Oscar-díjat érően – megjelenített bróker, Gordon Gekko és az általa a törvénytelenség útjára vitt feltörekvő ifjonc, a Charlie Sheen alakította Bud Fox karaktere, illetve a pénzügyi világ sötét oldalának bemutatása révén vált ismertté.

Tulajdonképpen várható volt, hogy Stone – szokásához híven – a manapság legtöbbször emlegetett, a világ sorsára leginkább befolyással bíró jelenségről, a pénzügyi-gazdasági és a hozzá kapcsolódó erkölcsi válságról is elmondja majd véleményét. Ez már csak azért is kézenfekvőnek tűnhetett, mert Gekko személyében adott volt a témához a lehető leginkább illő karakter – a baj csak az, hogy az új film, a Tőzsdecápák 2 – A pénz nem alszik ennek ellenére sem tudott bekerülni azon folytatások sorába, amelyek legalább felérnek az első rész színvonaláig. Stone ugyanis azonkívül, hogy a bankárok önző és kapzsi szemétládák, nem mond el sokkal többet, márpedig ez nehezen nevezhető a jelenség mélységeit feltárni szándékozó, alapos műnek. Ráadásul olyan kínos szerelmi szálat szőtt bele a filmbe, amely még azokat a részeket is kioltja, amelyek egyébként valóban érdekfeszítően mutatják be a gazdasági élet háttértörténéseit.

A történet azzal kezdődik, hogy az 1987-ben bennfentes kereskedelem miatt nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélt Gordon Gekko kilép a börtön ajtaján, majd néhány év múlva korábbi, brókerként gyűjtött tapasztalatait felhasználva sikerkönyvvel áll elő, és előadás-sorozatot tart, amelyben megjósolja: az egyre inkább elburjánzó spekuláció és az ellenőrzés alól teljesen elszabadult hitelrendszer előbb-utóbb a pénzügyi rendszer öszszeomlásához vezet. Közben az is kiderül, hogy van egy lánya, aki egy fiatal, feltörekvő befektetési brókerrel, Jacobbal él, ez utóbbi pedig épp annál a banknál dolgozik, amely a felelőtlen spekulációk miatt először esik áldozatául a válságnak.

Ez azért következhet be, mert a többi bank egy rivális bankház vezetőjének nyomására nem hajlandó segíteni rajta. Jacob munkahelye oda, mentora, a bankház egyik tulajdonosa pedig öngyilkos lesz, ezért elhatározza, hogy bosszút áll. Ehhez leendő apósát, Gordon Gekkót próbálja társként megnyerni, ám a helyzetet bonyolítja, hogy menyasszonya nem hajlandó szóba állni édesapjával. Ráadásul az is kiderül, hogy Gekko valójában mindkettejüket kihasználja annak érdekében, hogy hozzájuthasson Svájcba menekített pénzéhez, és új életet kezdhessen.

Mindebből szövevényes, feszültséggel teli történet is kerekedhetne, főleg úgy, hogy – még ha felszínesen is – valóban betekintést nyerhetünk a világgazdaság kulisszái mögé. Mindezt azonban olyannyira felhígítja a mindvégig erőltetett érzelmi szál, hogy a film komolyanvehetetlenné válik. Bár Michael Douglas mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet kihozza Gekko karakteréből, a forgatókönyv ezt nagyon nehézzé teszi számára, mivel az archetipikus gonosz figuráját, amelynek sátáni, mefisztói jellegére Stone azzal is ráerősít, hogy a föld alatt, a metróban „kísérti meg” Jacobot, olyan vonásokkal – érzelgős, családcentrikus nagypapává „változtatják” – ruházzák fel, amelyek alaposan elhalványítják a figurát.

Emellett hiába jó a Jacobot játszó Shia LaBoeuf és a menyasszonyát alakító Carey Mulligan a filmben, és hiába néhány erős karakter a legbefolyásosabb banki vezetők között, ha Stone a film teljes időtartama alatt folyamatosan erőlteti a szájbarágós buborékmotívumot, nehogy a néző elfelejtse, hogy a válság oka az ingatlanbuborék kipukkanása – és általában minden, szappanbuborék-szerűen felfúvódó, hirtelen népszerűvé váló befektetési lehetőség. A forszírozott hepiend ráadásul keresztbe veri a válság morális tanulságát is, amely szerint tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Ennél pedig nem csupán a nézők, de Gordon Gekko is többet érdemelt volna. Olybá tűnik – és a Nagy Sándor, a hódító, valamint a World Trade Center is ezt jelzi – mintha az Oliver Stone-buborék is kipukkanóban lenne.