Közelkép: magányos cowboy Irakban

Greengrassnek nem ez az első filmje, amely a közelmúltbeli, sorfordító történelmi eseményekkel foglalkozik: 2006-ban a szeptember 11-i terrortámadások áldozatainak állított emléket a pátoszteli A United 93-as című filmben, amelyben a terrorakció során eltérített, de a hivatalos álláspont szerint az utasok által egy időre visszafoglalt, majd egy mezőre zuhant negyedik repülőgép utolsó perceit mutatja be.

A Zöld zóna ugyanakkor nem anynyira ezt a filmet idézi, mint inkább Greengrass kémmozijait, a Bourne-sorozatot – és nem feltétlenül csupán azért, mert ebben is a Bourne-filmek főhőse, Matt Damon játssza a főszerepet. Sokkal inkább azért, mert ebben is egy, a rendszer ellen forduló magányos hős küzdelmei kerülnek a középpontba.

A film kiindulópontja a The Washington Post újságírója, Rajiv Chandrasekaran által a megszállt Bagdadban átélt élményeiről írt könyv, az Imperial Life in the Emerald City, amit nagyjából Császári élet a Smaragdvárosbannak fordíthatnánk. A szerző ebben a Bagdad központjában, a katonailag legvédettebb objektumnak számító Zöld zónában kialakított „mini-Amerikáról” ír, amelyben az amerikai kormány „helytartói” az otthoni luxust idéző, egyszerű polgár számára elképzelhetetlen bőségben dúskáltak, miközben hibát hibára halmoztak az iraki helyzet konszolidálására tett kísérlet során, mivel nem voltak hajlandóak megfogadni a valós helyzetet jól ismerő szakemberek tanácsait.

Greengrass azonban úgy gondolhatta, ez a sztori önmagában legfeljebb egy Michael Moore stílusában készült demagóg áldokumentumfilm alapjául szolgálhatna, ezért Paul Helgeland segítségével amolyan igazi hollywoodi mozivá gyúrta át, önmagával meghasonló főszereplővel, sok lövöldözéssel és rejtéllyel.
Az alkotók egy fiatal amerikai tiszt, Roy Miller szemszögéből mutatják be a 2003-as inváziót követő Bagdad mindennapjait. Millernek egységével Szaddám tömegpusztító fegyvereit kellene megtalálnia, ám kiderül, hogy a katonai hírszerzés által halálbiztosnak mondott infók sokadik alkalommal is használhatatlannak bizonyultak. Amikor azonban elkezd kérdéseket feltenni az ügyben, egyszer csak ő kerül a célkeresztbe.

A Zöld zóna ezért aztán furcsa kettősséget hordoz: miközben megkísérli – kezdetben nem is annyira sikertelenül – dokumentarista stílusban megmutatni, milyen az élet a megszállt Bagdadban a fosztogatóktól hemzsegő külvárosi utcáktól a Zöld zóna feszített tükrű úszómedencék és hűtött koktélok jellemezte világáig, mindebbe még beleágyazott egy meglehetősen sematikus nyomozást is.

Márpedig ez utóbbi olyannyira hollywoodiasra sikeredett, hogy nem is kell sok időnek eltelnie, amíg a néző rájön, mi lesz a sok-sok lövöldözés és autós, illetve gyalogos üldözést követően a végkifejlet. Különösen idegesítő a folyton ide-oda mozgó, az események között ugráló kézikamerával felvett kép, amely Spielberg óta minden háborús filmnek kötelező velejárója, de Greengrass itt már annyira túlzásba viszi, hogy alkalmazása már-már a nézhetetlenség határára sodorja a filmet.

Ezért aztán hiába a valóság megmutatásának szándéka, az ugyanis elhalványul a film második felében szinte másodpercenként fellobbanó torkolattüzekben és robbanásokban. Így a  Zöld zóna nem több, mint egy szájbarágósan moralizáló, pátoszos akciófilm arról, hogy az amerikaiak nagyon elszúrták a dolgokat Irakban, és ezen már az sem segít, hogy azért mindig akad egy magányos cowboy, aki megpróbál szembemenni a hivatalos politikával.