Egy olyan emberrel, aki nem csupán elszenvedője volt a történelmi változásoknak, hanem aktív alakítója is. Nelson Mandeláról, a fekete őslakosság szegregálását szolgáló apartheid elleni küzdelem egykori élharcosáról, volt dél-afrikai elnökről van szó, aki az Invictusban távolról sem elvont, romantikus történelmi személyiségként, sokkal inkább egyszerű, de az átlagosnál szélesebb látókörű és tapasztaltabb emberként jelenik meg, aki szinte mindent hajlandó megtenni annak érdekében, hogy a közel évszázados ellenségeskedés után egységes nemzetté forrassza egybe a dél-afrikaiakat.

Mindez így leírva meglehetősen szivárványos-’68-as ultrahippi álomképnek hathat, ám a film – köszönhetően Eastwood arányérzékének és a Mandelát alakító Morgan Freeman kitűnő játékának – még elviselhető mértékben hozza a romantikus „szeressükegymástgyerekek” hangulatot, bár tény, hogy a kelleténél azért talán kicsivel több csöpögős jelenet került bele.

A sztori – amelyet egy Déla-Afrikára szakosodott, Mandelával is közeli kapcsolatba került angol újságíró, John Carlin könyve inspirált – középpontjában egy mérsékelten magasztos, ám annál több érzelem felkorbácsolására képes tényező, a sport áll. Nevezetesen a dél-afrikai rögbiválogatott, amely azonban a kilencvenes évek közepéig az ország politikai megosztottságának szimbóluma is volt.

Mivel ugyanis a Springboksnak – azaz gazelláknak – becézett arany-zöld együttes tagjai a fehér – búr és angol – közösség kedvencének számítottak, az elnyomott, bantusztánokba kényszerített feketék mérsékelt hazafias érzelmekről téve tanúbizonyságot minden egyes nemzetközi meccsen az ellenfélnek szurkoltak, annak kilététől függetlenül. (E magatartást csak az ítélje el, aki egy Románia-akárki mérkőzésen erdélyi, partiumi vagy bánsági magyarként tiszta szívvel képes a román csapatnak szurkolni.)

Mesterien illusztrálja mindezt a nyitójelenet, amelyben a Robben-börtönszigetről frissen szabadon engedett Mandelát szállító konvoj útvonalának egyik oldalán egy rozsdásodó drótkerítés szegélyezte, poros földdarab található, amelyen rongyos fekete gyerekek fociznak lelkesen, szemben velük pedig jókora fémkerítés védte rögbipálya terül el, amelyen a néger szabadságharcos szabadlábra helyezését a közelgő apokalipszis jeleként értékelő fehérek tartanak rögbiedzést.

A film elején úgy tűnik, a félelmek beigazolódnak, és a megváltozott viszonyok – az Afrikai Nemzeti Kongresszus 1994-es választási győzelme és Mandela elnökké választása nyomán – megfordulnak a szerepek, és a feketékből lesznek elnyomók, a fehérekből pedig áldozatok. Az ország sportszövetsége egyhangúlag megszavazza ugyanis az egykori apartheidet idéző rögbicsapat színeinek és emblémájának megváltoztatását, ám váratlan ellenfélre akadnak: maga Nelson Mandela áll ki amellett, hogy a régi szimbólumokat meg kell tartani, megelőzendő ezzel a nemzet még nagyobb megosztását.

Mint kiderül, a gazellák iránti szimpátia nem minden hátsó szándék nélküli: Mandela tudatában van annak, mekkora energiákat bír az egyszerű szurkolókban felszabadítani a sport, márpedig ő szilárdan elhatározta, hogy az ellentétek szabdalta dél-afrikai csoportokból egységes nemzetet farag. Ehhez pedig a legegyszerűbb utat a rögbiválogatott jó szereplésében látja, amely 1995-ben épp a dél-afrikai rendezésű világbajnokságon bizonyíthatta rátermettségét. Ezért a hullámvölgyben lévő válogatott csapatkapitányával, a tősgyökeres búr François Pienarral is négyszemközti találkozót kezdeményez, hogy meggyőzze a csapat sikerének jelentőségéről.

Az Invictus – Eastwood William Ernest Henley angol költő versének címét kölcsönözte filmjéhez, amelyet Mandela börtönévei alatt mindig magánál tartott, hogy abból merítsen erőt – ugyanakkor több egyszerű sportfilmnél: hódolat egy nagy formátumú politikus előtt (és jó reklám az idén újabb nagyszabású sporteseményt, labdarúgó-világbajnokságot rendező Dél-Afrikának).

Persze azt azóta tudjuk, hogy Nelson Mandela sem volt egy gáncs nélküli lovag – hiszen a filmből is kiderül, hogy magánéleti problémái bőven akadtak –, ráadásul a növekvő bűnözéssel, a terjedő AIDS-szel és az egyre nagyobb szegénységgel ő sem tudott hatékonyan megküzdeni, azonban egyvalamit sikerült elindítania: hogy a Dél-Afrikában élő népcsoportok valóban egy nemzetté váljanak. Legalábbis a rögbiválogatott körüli hírverés, valamint annak világbajnoki menetelése egy időre egybeforrasztotta a dél-afrikaiakat – még ha ezt a meccset rádión hallgató rendőrök és a néger kisfiú fokozatos közeledésének epizódszerű bemutatásával túlságosan is szájbarágósan sikerül bemutatni.

Ez és az ehhez hasonló csöpögős epizódok rontják ugyan a film élvezeti értékét, ám néhány erős jelenet – például Francois és a csapat látogatása Mandela Robben-szigeti börtönében –, illetve Morgan Freeman szuggesztív játéka az átlag fölé emeli az Invictust. Nem annyira súlyos film, mint a Gran Torino – annál jóval inkább lefeküdt a hollywoodi szenvelgésnek és a kommersznek – de azért Clint Eastwoodnak emiatt sem kell szégyenkeznie.