Közelkép: hódolat a Zs kategória előtt

A főszerepre az örök mexikói nehézfiút, Danny Trejót kérte fel, akinél nem is lehetett volna alkalmasabb karaktert választani, hiszen nem csupán agyontetovált teste, de baltával kifaragott arcéle is az ilyen karakterszerepekre predesztinálja. Nem véletlen, hogy éppen ezért ő Rodriguez egyik kedvenc színésze, a Desperadóban is feltűnt, és számos más, hasonló tematikájú filmben játszotta el a főgonoszt.
Ha már a Desperadónál tartunk: a Machete is hasonló történetvezetéssel és tematikával operál, mint a civilben akcióhősként tevékenykedő mariachizenész, és ugyanúgy tobzódik a valószínűtlenül abszurd, öncélúan erőszakos akciójelenetekben. Csak éppen mindez megsokszorozva jelenik meg a filmben, éppúgy, ahogy egy igazi trashmozihoz illik.

A történet kezdetben egyszerűnek tűnik, de aztán egyre betegebb fordulatokkal sokkolja a nézőt, illetve ezzel egy időben a rekeszizmait is próbára teszi. A címszereplő, Machete marcona mexikói rendőr, akinek családját az ügyeletes helyi drogbáró meggyilkolja. Ezt követően a főhős az Egyesült Államokba menekül, ahol alkalmi munkákból tengődik: egy ízben aztán merőben szokatlan megbízatást kap: tekintélyes summa ellenében el kell tennie láb alól egy szenátort, aki a mexikóiak esküdt ellensége, a bevándorlási törvények és a határőrizet szigorításának apostola. A küldetés azonban nem várt fordulatot vesz, így Machetének nem csupán a rendőrök, de megbízói elől is menekülnie kell, miközben egy elképesztő összeesküvésnek is a nyomára bukkan.

Ilyen háttértörténettel, valamint a műfaj ismeretében biztosak lehetünk benne, hogy a film során a lehető legtöbb szereplőnek tesznek pontot az életére a lehető legkreatívabb és leggyomorforgatóbb módon: a vér patakokban ömlik, hullanak a levágott testrészek, és természetesen a film során elhasznált vaktöltények és pirotechnikai eszközök mennyisége is rekordközeli szintet produkál.
A történet annyira valószínűtlen, hogy az ember azt hinné, ezt már nem is lehet fokozni, azonban a következő jelenetben ismét olyan, hajmeresztő fordulattal döccen tovább, hogy nem is tudja: kínjában nevessen, vagy magán a poénon.

Persze ennek épp így kell lennie, hiszen a Machete tulajdonképpen nem más, mint a B (sőt Zs) kategóriás filmek paródiája, amely túlzó, groteszk jeleneteivel, ügyetlen kameramozgásával, hirtelen zoomjaival, jellegzetes zenei világával és a hetvenes-nyolcvanas évekből származó autók „szerepeltetésével” kifigurázza a három évtizeddel ezelőtt virágkorát élt műfajt. Ugyanakkor – paradox módon – tiszteletteljes főhajtás is egyben, hiszen annak ellenére, hogy jórészt még középkategóriásnak sem nevezhető alkotásokról van szó, mégiscsak egy sokak által kedvelt műfajjal van dolgunk. Ezért aztán egy-két jelenet egyértelmű hommáge a zsáner előtt. Ilyen az a rész, amikor a szenátor spin doctora, az elvetemült Booth öltönyösen-nyakkendősen, egy szál fegyverrel a kezében halad végig egy lakáson, hogy egyenként mészárolva le a rosszfiúkat kiszabadítsa szeretett lányát a karmaik közül.

A jelenet határozottan a Charles Bronson-féle bosszúvágyat idézi. Van azonban direktebb utalás is: az akció műfaj keleti harcművészetek iránt elkötelezett örök jófiúja, Steven Seagal is felbukkan a filmben – igaz, ezúttal főgonoszként. Azt, hogy a Machete több egyszerű zsánerfilmnél, a szereposztás is jelzi, hiszen a rohadék szenátort zseniálisan alakító Robert De Niro mellett a Sin Cityben is játszó Jessica Alba is felbukkan, az egyik antagonistát Don Johnson játssza, Lindsay Lohan részéről pedig nem kevés öniróniára vall, hogy elvállalta a drogos-bulizós papa kedvence szerepét. Az egyik legváratlanabb poén azonban Antal Nimród cameomegjelenése: Antal és Rodriguez a Ragadozók forgatásánál működött először együtt, előbbi rendezőként, utóbbi producerként, és a jelek szerint a mexikói fenegyerek annyira megkedvelte nemzettársunkat, hogy itt is biztosított számára egy kis szereplési lehetőséget. Amivel Antal maradéktalanul élt is – minden pénzt megért az a jelenet, amelyben magyar nyelven majmozza le Danny Trejót.

Szóval a Machete hozza a Rodrigueztől már megszokott színvonalat, a film időtartama alatt szem nem marad szárazon. (Gyengébb gyomrúaknál a rókazacskó sem.) A gond csak az, hogy nemigen kapunk többet annál, amikre számítunk, Rodriguez nem haladja meg a Desperadóban és a Terrorbolygóban már megismert narrációs technikát és látványvilágot. Ezért aztán nem is igazán tekinthető nagyszabású opusznak – inkább amolyan könnyed, magabiztosan abszolvált ujjgyakorlat.