Közelkép: hidegháborús-nosztalgikus kémmese

A való világ történései így ágyaztak meg a filmnek, hiszen nehéz volt az angolszász sajtóban csak 90–60–90-es ügynöknek nevezett csinos kémnőről, Anna Chapmanről nem a szexi sztárra, Angelina Jolie-ra asszociálni, és arra gondolni: lám-lám, azért néha a való világ is tud olyan érdekes lenni, mint a filmek.

A Salt ügynök ugyanakkor igencsak távol áll attól, hogy bármi köze legyen a való világhoz. Noyce veteránnak számít a kémfilmműfajban, Graham Greene klasszikusa, A csendes amerikai megfilmesítésén kívül két, a legendás CIA-ügynök, Jack Ryan kalandjait feldolgozó Tom Clancy-történetet is vászonra alkalmazott már (Férfias játékok, Végveszélyben), emellett Simon Templar, ismertebb nevén Az Angyal moziváltozata is az ő nevéhez fűződik. Nos, a Salthoz képest a Clancy-történetek mindegyike maga a tapintható rögvalóság, a legújabb Noyce-mozi ugyanis inkább Az Angyalhoz hasonlítható, hiszen főhőse ugyanolyan valószerűtlen kalandokba keveredik, és ugyanúgy mestere a rejtőzködésnek, a harcnak és az álcázásnak, mint Templar.

Sőt a Salt gyakran már a Mission Impossible-mozikat idézi, annyira valószerűtlen mind a történet, mind a látványos akciójelenetek szempontjából. Olyannyira, hogy a főszerepre eredetileg kiszemelt Tom Cruise vissza is mondta a felkérést, annyira hasonló a főhős karaktere a Mission Impossible Ethan Huntjához, ezért is kellett végül női szereppé átírni Salt alakját. A sztori teljes egészében a jó kis hidegháborús hangulatra épül: a CIA egyik washingtoni fedőcégéhez – ahol egy olajvállalat alkalmazottainak álcázva hírszerzők dolgoznak – egyszer csak besétál egy veterán orosz ügynök, aki hihetetlen történetet ad elő. E szerint évtizedekkel korábban egy szovjet KGB-tiszt ördögi tervet eszelt ki: gyermekeket képzett ki kémmé oly módon, hogy eleve az amerikai kultúrában nevelte fel őket, így felnőttkorukra észrevétlenül beépülhettek az amerikai társadalomba.

Feladatuk, hogy alkalomadtán részt vegyenek az Egyesült Államok bedöntésére kidolgozott akciókban. A következő ilyen akció az amerikai alelnök New York-i temetésére érkező orosz elnök meggyilkolása, hogy ezáltal háborús konfliktust gerjesszenek az Egyesült Államok és az immár baráti Oroszország között. A bomba ekkor robban: az orosz áruló szerint a feladattal megbízott alvó ügynök nem más, mint az őt éppen kihallgató profi CIA-ügynök, Evelyn Salt. Evelynnek ezért menekülnie kell, hogy bebizonyíthassa: nem őt szemelte ki a sors arra, hogy elpusztítsa az Egyesült Államokat.

Eddig még rendben is volna a konfliktus, hiszen úgy tűnik, a régi jó történettel állunk szemben, mint a Michael Douglas-féle A testőrben, amelyben a hűséges ügynököt árulással vádolják meg, de mi persze tudjuk, hogy ez nem igaz, és a végén minden jóra fordul. Nos, a Salt ügynök története nem feltétlenül ebbe az irányba halad, néhány váratlan fordulat alaposan megkavarja a nézőt, és a csavarok a pörgő akciójelenetekkel együtt néha kissé követhetetlenné is teszik a sztorit.

Brian Helgeland és Kurt Wimmer forgatókönyvírók, valamint a látványtervezők agya néha olyannyira eldurrant, hogy a vászonra álmodott végeredmény néha már nem is mozifilmet, hanem képregényt, illetve számítógépes játékot idéz. Ez utóbbi benyomást az utolsó félóra akciójeleneteiben csak fokozza a főszereplő, Jolie személye, néha határozottan olyan érzése támad az embernek, mintha Lara Croft ugrálna egy liftaknában vagy lőné halomra a rosszfiúkat.

A Salt ügynök tehát nem hagyományos kémfilm, nem enged valósághűnek álcázott betekintést a Cég (azaz a CIA) mindennapjaiba, inkább Noyce kedvenc műfajának könnyedebb tájaira tett kirándulásnak tekinthető. Amolyan hidegháborús nosztalgiával átitatott kémmese, amelyet az első húsz perc után már nem lehet komolyan venni. Egyszeri, könnyen emészthető élménynek elmegy, de nem biztos, hogy feltétlenül kedvet csinál a zárójelenetben valószínűsített folytatáshoz is.