Oren Moverman kamara jellegű moziját a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölték a legnagyobb hollywoodi elismerésre, és engedtessék meg már az elején leszögeznünk: annak ellenére is (vagy éppen azért?), hogy végül mindkét kategóriában alulmaradt, tulajdonképpen jóval mélyebb és eredetibb film, mint Kathryn Bigelow legjobb filmnek választott alkotása.

Ha sznobok szeretnénk lenni, azt mondanánk, ezt már a független filmek bemutatkozásának lehetőséget biztosító Sundance-fesztiválon megkapott díj is sejtetni engedte, de fölösleges elvetni a sulykot, ezért maradjunk annyiban: A hírnök nézése közben nem egyszer támad a nézőnek az az érzése, hogy a film egyetlen percében több a feszültség, mint az egész A bombák földjénben.

Már maga az alaphelyzet is meglehetősen morbid: a főszereplő, Will iraki veteránként lábadozik egy hazai katonakórházban. A védelmi minisztérium azonban gondoskodik arról, hogy a bevetés közben súlyos sérülést szenvedett, kitüntetett háborús hős a leszerelés előtti három hónapban se unatkozzon: beosztják abba az egységbe, amely tagjainak az a feladata, hogy az Irakban meghalt katonák családtagjait értesítse a szörnyű hírről. (Ezzel pedig egy másik Oscar-filmre, az Egek urára hasonlít, amelynek a legjobb férfi főszereplő díjra jelölt főhőse, George Clooney azzal foglalkozik, hogy kirúgja a válság miatt bajba került cégek fölöslegessé vált alkalmazottait).

Mivel egy ilyen feladatot egyedül képtelenség ellátni, felettesként egy öreg rókát osztanak be mellé, egy meglehetősen flúgos századost, aki a szigorú eljárás ismertetésekor kőkemény profinak tűnik, ám az éles helyzetekben kiderül, hogy nem is annyira ura a helyzetnek, mint amennyire azt szeretné magáról elhitetni. Az igazi problémát viszont az jelenti, hogy Will egyszer csak ellenállhatatlan vonzalmat kezd érezni az egyik özvegy iránt, akit neki kell értesítenie férje hősi haláláról.

Mindez kitűnő alapot jelentene egy igazi romantikus popcornmozihoz, ám A hírnök nem azért indult a Sundance-en, hogy megelégedjen az ilyen egyszerű megoldásokkal. A film ugyanis szinte hiperrealista módon teríti a néző arcába azt, mit is jelent egyszerű átlagembereket szembesíteni azzal, hogy legközelebbi szeretteik nincsenek többé. Az ezt bemutató jelenetek alapján az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy ennél kevés pokolibb beosztás lehet egy hadseregben – a kétségbeesett rokonok tombolásának elviselésénél még egy, valamelyik iraki katlanban elszenvedett, folyamatos pergőtűzzel megspékelt rajtaütés is kibírhatóbbnak tűnik.

A brutális élményt ugyanakkor olyan események dobják fel, mint például Steve Buscemi cameo-megjelenése egy fiát elvesztett családapa szerepében. Ráadásul a jellegzetesen baltaarcú, a katonai drillhez körömszakadtáig ragaszkodó, de igazi bevetést sosem látott százados szerepében megjelenő Woody Harrelson (őt jelölték a Becstelen brigantykban nyújtott alakításáért az Oscar-díjat végül elnyert Cristoph Waltzcal szemben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjért) biztosítja azt, hogy mindvégig szembesüljünk azzal az esztétikai dilemmával, mennyire fenséges és alantas bír egyszerre lenni egy háború.

Persze mindezt leginkább a főhőst, Willt alakító Ben Foster karaktere adja vissza, aki a lehető legesetlenebbül, mégis megállíthatatlanul nyomul előre a bensőséges érzelmek világában – miközben egyrészt korábbi barátnője új románcát, másrészt az iraki hadszíntéren beszerzett sebesülés jelentette traumát is fel kell dolgoznia.

A hírnök megpróbál a háborús dráma, a romantikus történet és a jellegzetes buddy movie műfaj között lavírozni – utóbbi vonulathoz a Will és a szétcsúszott százados közötti viszony szolgáltatja a muníciót - , ami a film időtartamának zömében az egészséges határokon belül sikerül is. Egy adott ponton túl azonban – hiába a legdrámaibb jelenetek realizmusát imbolygó kézikamerás felvételekkel is fokozó jelenetek – nem tud ellenállni a romantikus vonulat jelentette csábításnak, ugyanakkor végig képes hiteles képet nyújtani arról, mekkora traumát jelent a visszailleszkedés a társadalomba egy olyan embernek, aki nem adrenalin-junkie. Ezért nem ragaszkodik beteges módon a hadszíntér jelentette élményekhez, mint A bombák földjén főhőse – csupán azt szeretné, hogy az egyenruha levétele után végre átlagos életet élhessen.