A világot magyarázó történetek nélkül az univerzum – ahogy mi ismerjük – nem létezhetne. Erre utal az egyik kulcsjelenet, amikor az ördög megkísérti a keleti szerzetesként élő Parnassust, és lepecsételi a szerzetesek száját, akiknek meggyőződése, hogy a világot az állandóan újramesélt történetek tartják fent: amikor a mindenség mégsem semmisül meg, Parnassus rájön – és ezt az ördög sem cáfolja –, hogy a világvége azért nem következett be, mert a történeteket valahol, valakik folyamatosan tovább mesélik.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre.

Maga a Doktor Parnassus és a képzelet birodalma is egy klasszikus történet: az ördöggel egyezséget kötő Faustus doktor története. Parnassus doktor egyébként meglehetősen furcsa figura. Ősz öregember, aki hatalmas, 19. századot idéző, egész színpadot magában rejtő lovas kocsival, kicsiny társulata – egy törpe, a kikiáltó fiú és lánya – társaságában járja a mai London utcáit, és lehetővé teszi, hogy varázstükrén átlépve mindenki találkozzék saját fantáziájának termékeivel. Majd annak függvényében, hogy az ördög kínálta élvezeteket vagy a Parnassus felajánlotta szellemi értékeket választja, elkárhozzék, vagy megismerkedjék a földöntúli boldogsággal.

Mint kiderül, Parnassust már évszázadokkal ezelőtt megkísértette az ördög, fogadást ajánlva neki: amelyikük hamarabb összegyűjt tizenkét lelket, az a győztes. Parnassus diadalmaskodik – cserében halhatatlanságot kap, ám örök ifjúságot nem. Néhány száz év múlva az ördög újabb üzletet ajánl: Parnassus ismét ifjú lehet, és beteljesítheti szerelmét, ha cserében annak tizenhatodik születésnapja után átengedi neki születendő gyermekét.

Parnassus meggondolatlanul belemegy az üzletbe – és a történetbe ott kapcsolódunk be, amikor a film elején a sátán néhány nappal Parnassus lánya, Valentine tizenhatodik születésnapja előtt ismét bejelentkezik. Mivel azonban szerencsejáték-függő, újabb fogadást ajánl: amelyikük hamarabb összegyűjt öt lelket, azé lesz a lány.

Parnassusnak váratlan segítője akad: a Tarot-kártya által megjósolt akasztott ember, aki nem más, mint Tony, a simulékony modorú szélhámos, akit egy stiklije miatt az orosz maffia felakasztott, ám Parnassus segítői megmentik az életét. Ettől kezdve Tony minden sármját bedobva igyekszik segíteni az öt lélek megszerzésében, a történet így a Parnassus és az ördög közötti versenyfutás krónikájává válik.

A rövid ismertetésből is egyértelmű, hogy valódi, Gilliam-féle szürreális történettel állunk szemben, a rendező a Grimm című filmjéhez hasonlóan ismét a mesék birodalmába tért viszsza. Ezért aztán tobzódik a különféle földöntúli történésekben és látomásokban, a tükrön túli világból a Monty Python-múlt elemei köszönnek vissza, hiszen minden egyes utazásnál az abszurd humorbrigád televíziós sorozatából ismert grafikai betétek képi világa jelenik meg.

Maga a történet mintegy allegóriája Gilliam pályafutásának, hiszen Parnassus személyében bevallottan saját magát mintázta meg, így a sztori a művészi beteljesedésért semmilyen árat sem sajnáló alkotó világába enged betekintést. A történetben felbukkanó szimbolikus alakok és események mind-mind a művészi pálya buktatóit és csúcspontjait jelenítik meg.

A film egyik legnagyobb erénye ugyanakkor mégis az, hogy egyáltalán elkészült. Az egyik kulcsszereplő, a Tarot-szimbolika szerint az anyagi világhoz kötődő, ám önmagát másért feláldozni is képes akasztott embert játszó Heath Ledger ugyanis épp a forgatás idején halt meg, amikor a képzelet világában játszódó jeleneteket még nem rögzítették.

A filmet végül Ledger barátai – Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrel – mentették meg, akik elvállalták, hogy eljátsszák Ledger szerepét, csupán azt a fordulatot kellett belevinni a forgatókönyvbe, hogy a képzelet világában akár az ember külseje is megváltozhat. Ez az elem aztán némi tragikus élt is kölcsönöz a filmnek, annak ellenére, hogy Ledger itteni karaktere és alakítása elmarad utolsó végigforgatott filmje, a Batman Jokerének zseniális figurájától.

A Doktor Parnassus nem Gilliam legsikerültebb filmje. A veterán Christopher Plummer ugyan a címszerepben emlékezeteset nyújt, ám maga a történet – talán azért, mert Gilliam annyi mindent szeretett volna belezsúfolni önmagából – az állandó, a képzelet birodalma és a valóság, a múlt és a jelen közötti ugrásoktól igencsak szétesővé és vontatottá válik.

Ezért aztán – bár értjük, mit is akart Gilliam a filmmel üzenni, hiszen a zárójelenetben megismétli hitvallását: Parnassus doktor a tulajdonképpen hepiendnek tekinthető végkifejletet követően, mindenét elveszítve kicsiny dobozból tákolt miniatűr színpadon, papírmasé figurákkal újrajátssza, újrameséli saját történetét, hogy a világ fennmaradjon – a nagy igyekezet ellenére nem ez Gilliam legemlékezetesebb története.