Könyvespolc: Otthonos nagyvilág – Orbán Balázs és a honvágy

Anyai nagyanyjának és édesanyjának a története rácáfol a legvadabb romantikus regényekre is, s épp e történet utolsó akkordja az Orbán család törökországi útja. A szövevényes örökösödési perek miatt ott éri őket a ’48–49-es forradalom és szabadságharc, illetve éppen amikor a fiatal Orbán Balázs néhány társával útra kelne, hogy itthon tegyék hasznossá magukat, a vereség híre. Sztambulban való maradása tehát természetes és mondhatni az is, hogy a hamarosan megérkező Kossuth-emigrációhoz gyorsan és nagyon közel kerül. A kölcsönös jóindulat, sőt föltétlen bizalom lesz Orbán Balázs életében az elkövetkező évek aranyalapja. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a Kossuthtal való kapcsolatának következtében bejárja a világot.

Ez így önmagában talán még különösebben érdekes információ sem volna, hisz akkortájt egy nemesifjú habitusához hozzátartozott az utazás, az viszont, hogy ugyanolyan otthonosan mozog Athénban, Jeruzsálemben, Jersey szigetén, Dublinban, Londonban, Nicaeában, Nikodémiában, mint hazatérése után az Országgyűlésben vagy szejkei birtokán, az már mindenképpen hírértékű. Így utólag tehát nem a Balázs Ádám öszszeállította kötet címének módosítását, csak árnyalását céloznám meg, mondjuk olyasformán, hogy Sztambulból – a nagyvilágon keresztül – Szejkéig.

Befogadó, otthonos Orbán Balázs számára a nagyvilág. Szó sincs tehát űzött földönfutóról, hisz nyitottsága, széles körű érdeklődése és talán mindenekelőtt határozott értékrendje nem siránkozó hontalant, hanem derűs, mindent pozitívan fogadó/elfogadó utazót feltételez. Ennek ellenére nem meglepő, hogy értékrendjének középpontjában a szülőföldhöz és az anyanyelvhez való ragaszkodás áll. Amikor beduinoknak hitt, az osztrák hadsereg elől szökött erdélyiekkel találkozik, ők mondják: „Gyöngyélet biz, ez a miénk, de azért, ha a némettől nem félnénk, már régen visszatértünk volna hazánkba”. Itt ismét azon meggyőződésben erősödtem meg, hogy a magyar honát szeretni s oda visszavágyni soha meg nem szűnik. „A honvágy elkíséri őt mindenüvé, álmainak, óhajainak tárgya mindig az imádott haza, melyet jólét, boldogság soha feledtetni nem tud.” (59.oldal)

Amikor már teheti, sőt szükségét is érzi a honi közéletbe való bekapcsolódásnak, hazatér. Mondhatni kétszeresen, hisz tágabb hazája mellett ezentúl szülőföldjének gondját-baját is képviselni fogja. Elég csak megnézni a kötetbe felvett országgyűlési beszédeinek címét: A csángó-fiak ösztöndíja érdekében, Határozati javaslat a székely kivándorlás ügyében, Az általános szavazatjogról, Interpelláció a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár ügyében, A vadászfegyverek megadóztatása ellen, Az 1882. évi költségvetésről. A székelység sorsával való törődés nem jól hangzó interpellációcímek, amire aztán legyinteni lehet, hogy szó elszáll. Nem, halálon túli székely elkötelezettségét végrendeletében szentesítette: „De ezenfelül még többet is akarok székely véreimért tenni, s tövisi birtokomat egész terjedelmében s bennvalóval, a határán levő taggal, a Csáklya és Kurety községekben létező minden illetményemmel, regále, erdő és közlegelőkből való minden részesedésemmel hagyományozom az Erdélyi Közművelődési Egyletnek, és pedig az egylet székely kitelepítési osztályának, úgy, hogy azt bölcs belátása és tetszése szerint fordíthassa a székely kivándorlás meggátlására. Feljogosítom, hogy ha célszerűnek ítéli e jószágot telepítési célra hasznosíthassa avagy el is adhassa s a befolyó összeget akár tőkésítés, akár felhasználás által e célra fordíthassa. Csekély, mit e nagy célra juttathat az én szegénységem, de porszemekből alakulnak a sziklák, kiket a sors kegye többel áldott meg, azok kövessék az én jóindulatomat, s a nagy cél el lesz érve.” (290. oldal)