Interjú – Támogatás nélkül nincs könyvkiadás

– Nagyváradon régi hagyománya van a nyomdászatnak, volt idő, amikor az ország bármelyik nyomdája kapva kapott a váradi szakembereken. Derzsi Ákosnak viszont egészen más a tanult szakterülete és tevékenysége. Honnan hát a kapcsolat a „könyvcsinálással”?

– Két út is a nyomdai munka megszeretése felé mutatott. Az egyik még gyerekkoromból ered, mivel nevelőapám, Murádin László nyelvész egész kisgyerekként magával vitt, amikor hetente leadta az aktuális nyelvművelő cikkeit, és bármiről kérdezgettem ott, a nyomdagépek közelében, választ kaptam mindenre.

A másik út a munkabiztonsági felügyelőségen adódott, mivel a nyomdákat kellett ellenőriznem. Úgy viszont nem tudok semmit ellenőrizni, ha magam nem ismerem a területet, tehát módszeresen és alaposan igyekeztem beletanulni. Nagyon megtetszett, és amikor 2000-ben lehetőség adódott, harmadmagammal beszálltam egy kisebb nyomda és kiadó, az Europrint vállalkozásába. Minden nálunk dolgozó a híres váradi nyomdaipar neveltje, vannak olyanok, akik a vállalkozás beindításától kezdve, majdnem tizenöt éve nálunk dolgoznak.

– Mielőtt a nyomdai és kiadói politikájukról beszélnénk, szeretném megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi lett a már eddig is többször emlegetett nagyon jó nevű váradi nyomdával? Megvan még egyáltalán, mert tevékenységéről nem hallani mostanában semmit?

– Még megvan, az országos nyomdavállalathoz tartozik. De a hajdani közel kétezer dolgozóból mostanra alig húsz alkalmazottjuk maradt. Nincs a felfejlesztésre akarat.

– Sajnálatos. De térjünk vissza az Europrint tevékenységének kezdeteihez. Mire emlékszik szívesen vissza?

– Például arra, hogy a ma már ismert Várad folyóirat első számával Indig Ottó és Szűcs László engem kerestek meg. Tulajdonképpen mi hárman adtuk össze a pénzt az első szám nyomtatására, az első szépirodalmi kiadványunk pedig Tüzes Bálint Életfaárnyék című verseskötete volt. A kiadó szerkezetileg háromosztatú: szépirodalmi, nyelvművelő és képzőművészeti jellegű műveket adunk ki, ez utóbbi témakörben albumokat és monográfiákat egyaránt.

A szépirodalmi műveknél elkérjük a kéziratot, átnézzük, majd véleményezésre átadjuk a lektoroknak. Ha javasolják a kiadást, akkor kezdődik az anyagi háttérnek a megtalálása. Állandó pályázói vagyunk a Nemzeti Kulturális Alapnak, a Bethlen Gábor Alapnak, a Communitasnak és az AFCN-nek, a romániai kulturális alapnak. Ilyen körülmények között évente 6-7 címet tudunk kihozni, vagyis közepes nagyságrendű kiadó vagyunk.

Külön kell megemlítenem azokat a kéziratokat, amelyekről már az első átfutásra látszik, hogy nem fogjuk fölvállalni a kiadást, hisz nem illeszkedik be a kiadói politikánkba, de ha a szerző megtéríti a nyomdai költségeket, természetesen elvállaljuk a nyomtatást. Ilyen esetben a kötetben nem szerepelünk kiadóként, csak nyomdaként. Az utóbbi években nő a kiadó által fel nem vállalt címek száma, érdekes, hogy az olvasási kedv csökkenésével „arányosan” nő az írási, publikálási hajlandóság.

– Nem volna-e könnyebb a kiadási procedúra, ha esetleg több kiadó fogna össze és együtt pályázna?

– Nem, ezt nem tartom járható útnak, mert a kiadói politikák nem igazán találkoznak. Illetve ha esetleg együtt pályáznánk, akkor is csak egy részét kapnánk az összegnek, az önerőt nekünk kellene előteremtenünk.

– Kiadói politikájukban menynyire működik a helyi érdekűség?

– A nagyváradi szerzőket és kiadványokat fölkaroljuk, de valójában ez nem jelent prioritást. Büszkék vagyunk arra, hogy szerzőink között vannak kolozsváriak, budapestiek, sőt németországiak is. De nem csupán a szerzőink közt van egyfajta állandóság, hanem a munkatársak között is: már mondtam, hogy vannak olyanok, akik tizenötödik éve, a kezdetektől alkalmazottaink. A fluktuáció egyébként természetes, de a mi vállalatunkra nem jellemző. Van egy stabil gárdánk, 2-3 korrektor, fordító, tördelő, de külsős tördelőkkel is dolgozunk.

Kiadói szempontból is előnyös ez a szerkezet, mert végeredményben arra kell törekednünk, hogy jövedelmet termeljünk, hisz bárhogyan nézzük, a könyvkiadás is ugyanolyan gazdasági tevékenység, mint a többi. Ha viszont csak a nyereségre gondolnék, akkor már rég abba kellett volna hagynom, mivel manapság nálunk támogatás nélkül könyvet kiadni szinte lehetetlen. És a legnagyobb gondunkról, a könyvterjesztésről még nem is beszéltem: a könyvterjesztők 30-40 százalékos árréssel dolgoznak, így a 20 lejes könyvből azonnal 30 lejes lesz, a magyar olvasóközönségnek viszont az anyagi lehetősége sokkal korlátozottabb, mint mondjuk a bukaresti könyvvásárlóknak.

Egy-egy könyvesbolt általában 5 példányt vesz át azzal a kitétellel, hogy ha eladták, kifizetik. Általában egy címünk 500 példányban jelenik meg, holott abszolút értékét nézve akár 5000 példányban is terjeszthető volna – más körülmények között. Ezért is határoztuk el a nyitást a webkönyvek, illetve az e-könyvek felé. Azokat a köteteket, melyeknek az újranyomása már nem lenne gazdaságos, az információk viszont fontosak, webkönyv formájába szerkesztjük és föltesszük a honlapunkra, ahonnan bárki letöltheti, és olvashatja. Ilyenek például az Erdélyi magyar családnevek és az Utazások erdélyi és partiumi utakon.

Az e-könyv terjesztése is sokkal könynyebb, jóval olcsóbb az előállítása is, mivel csak a szokásos kiadói munkákat kell elvégezni (szerkesztés, tördelés, korrektúra), és nincs nyomdaköltség. Ez – legalábbis egyelőre – nem zárja ki a hagyományos, „rendes” formában való megjelenést, sőt igyekszünk a lehetőségeink szerint minél szebben, művészibben kivitelezni kiadványainkat. A változás egyelőre csak annyi, hogy a papíralapú kiadványokkal párhuzamosan megjelentetjük e-könyv formában is a sikeres címeket, példa erre Sorbán Attila Püspök úr pálinkát iszik című regénye vagy Murádin Jenő Udvardy Ignác festőről készült monográfiája.

– Beszélgetésünk alatt folyton arra gondoltam, hogy megkérdezzem-e, vagy sem, ami furdalja az oldalamat, de ez az utolsó közlése – úgy érzem – megadta a kérdéshez a zöld jelzést. Egyrészt húszéves korában gondolt volna arra, hogy egy könyv mást is jelenthet, mint egy nyomdaillatú szép tárgyat? Másrészt véleménye szerint húsz év múlva lesz-e még igény és lehetőség egy friss nyomdaillatú szép tárgyat egy könyvesboltnak nevezett helyiségben kézben tartani?

– A kérdés mindkét részére gyorsan tudok válaszolni. Az első részre egyértelműen nem a felelet, nem gondoltam volna, hogy a könyv jelenthet nem hagyományos könyvet is. A második kérdésre csak nagyon szubjektív választ tudok adni: bízom benne, hogy lesz még szép, forgatható, simogatható könyv. Nagyon örvendenék, ha ez a vágyam teljesülne.

És ezzel kapcsolatban még azt a tévhitet is szeretném eloszlatni, hogy a könyvkiadás emészti fel a legtöbb papírt. Szó sincs róla, a világon évente elfogyasztott 400 millió tonna papír nagy része csomagolásra és irodai tevékenységre megy el, illetve ennek következtében lesz belőle szemét. Ha ezt csökkentenék, akkor a papírcélú fakivágás is csökkenthető volna. Büszke vagyok rá, hogy a mi kiadványaink nagy része környezetbarát, újrahasznosított papírra készül.

S ha már vágyakról beszéltünk, még csak azt akarom elmondani, hogy szeretném középiskolásokkal megismertetni a könyvkészítés folyamatát, felkelteni az érdeklődésüket, sőt – mivel könyvkötészetet is működtetünk – ezzel a szép, régi mesterséggel is megismertetni őket. Hátha kedvet kapnának a könyvcsináláshoz, s akkor máris biztosabb volna a könyvnek mint szép tárgynak a jövője.

Ez azért is fontos egy ilyen városban, mint Nagyvárad, mert idén ünnepelhetjük a nyomdászat 450 éves évfordulóját. Pontosan 1565-ben jött Váradra Raphael Hoffhalter vándor nyomdász és nyomtatta Méliusz Juhász Péter Szent Jób könyvének héberből való fordítását. Márpedig egy ilyen múlt kötelez.