"Ilyet sosem érzünk többé"

Soha vissza nem térő élményként tekint a Kolozsvári Magyar Napok vasárnapi zárásaként bemutatott István, a király című előadásra Éder Enikő, aki István anyját, Saroltot formálta meg Szörényi Levente és Bródy János 30 éves rockoperájában. A kézdi születésű, Aradon és Marosvásárhelyen iskolázott színművész 2008-ban, a magyar közszolgálati televízió A Társulat című vetélkedőjében kapta meg a szerepet, de korábban a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban bemutatott előadásban Réka szerepét is játszotta már.

– Korábban a temesvári magyar színház István, a királyában Koppány lányát játszotta, egy évvel később A Társulatban viszont Sarolt szerepét nyerte el. A két karakter gyakorlatilag teljesen ellentétes, hogyan jött össze ez a kettő ilyen rövid idő alatt?

– Temesváron 2006-ban mutattuk be az előadást, és nagyon jól esett, hogy a rendező, Vas-Zoltán Iván erre a szerepre szemelt ki, ugyanis akkor én már nem voltam teljesen Réka alkat, lehet sosem voltam egészen az a karakter. Viszont az embert könnyen beskatulyázzák ebben a szakmában, így örültem annak, hogy valami mást kaptam, mint amire számítani lehetett. A Társulatba is a Réka szerepre jelentkeztem, de már az első elődöntőn Saroltot kértek tőlem.

– Hogyan jutott el Rékától Saroltig? Van egyáltalán út a kettő között vagy teljesen elkülönülnek?

– Teljesen ellentétes a két karakter, és igazából nincs út a kettő között. Amikor elkezdtem kidolgozni Saroltot, eszembe sem jutott Réka. Nem is lett volna egészséges, ha a próbák alatt arra gondolok, hogyan oldanám meg a másik szerepet. Réka azért volt érdekes, mert már nem az a karakter voltam, de a rendező bízott abban, hogy a színészi játék ereje pótolja a filigrán, gyermeki alkatot, Saroltnál pedig az ellenkezőjét éreztem, az a karakter még nem voltam. Amikor megkaptam a szerepet, 27 éves voltam, szinte pofátlanság ilyen fiatalon eljátszani a fejedelemasszonyt, éppen ezért kihívás volt. Egy-egy szerep egyébként is a hiten múlik: ha a magadévá tudod tenni, ha hiszel benne, akkor hiteles lesz. Reálisan amúgy sem lehet tekinteni ezekre a dolgokra a színházban, hiszen Feke Pállal, aki Istvánt játssza, majdnem egyidősek vagyunk.

– Melyik szerep nehezebb vagy kedvesebb?

Azt nem tudnám megmondani, melyik volt nehezebb vagy jobb, ez olyan, mintha valaki azt kérdezné, melyik gyerekedet szereted jobban. Mindkettőnek megvoltak a nehézségei és a szépségei is. Rékánál a legnehezebb talán az volt, amikor a rendező arra kért, zokogjak, amikor kikérem Koppány testét Istvántól, így nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne vesszen el közben az ének. Sarolt szerepét eleve megkapni is nehezebb volt, hiszen mégis egy versenyen választottak ki, bár én nem tehetségkutatóként, hanem szereplőválogatásként fogtam fel, ahol az előadás a legfontosabb.

– Hogyan befolyásolta a vetélkedő az életét? Mit jelent a média az ön szakmájában?

– Be kell látni, hogy nem lehet kikerülni a médiát, ha ismert akarsz lenni. A Társulatnak köszönhetően 2008-ban még a metróban is felismertek. Sőt azt kell mondanom, hogy a kollégák közül is sokan ennek eredményeként ismernek, hiszen nagyon ritkán találkozunk a más városokban dolgozókkal, esetleg egy-egy fesztiválon, egymást sem ismerjük igazán. Persze a verseny rossz fajta ismertséget is hozott, hiszen a szakmából sokan méltatlannak tartják, és nem értik, minek kell tehetségkutatókra jelentkezni, de úgy érzem, ez nem egy szokványos tehetségkutató volt, komolyan vették a darabot, a munkát.

– A szervezők szerint a kolozsvári Főtéren csaknem 50 ezren tolongtak a színpad előtt. Milyen érzés volt ez a fellépés önnek és a társulatnak?

– Az előadás előtt az egyik tévé kért villáminterjút, de ilyenkor az ember még azért aggódik, hogy minden jól menjen majd a színpadon. Az előadás után, amikor a kollégákkal együtt ott zokogtunk a színpad mögött a boldogságtól, akkor felmerült bennem, hogy miért nem most van itt a sajtó, hiszen ezt kellene megmutatni. Fantasztikus élmény volt, ennyi ember előtt és éppen Kolozsváron játszani. Volt már ez az előadás 30 ezres tömeg előtt Magyarországon, de ez teljesen más élmény volt, és nemcsak nekem, aki itthon voltam, hanem a magyarországi kollégáknak is. Patetikusan hangozhat, de azt hiszem ez már soha nem ismétlődik meg az életünkben.

– Nagyobb ilyenkor a nyomás?

– Nekem sokkal nehezebb volt, sokan mondják, hogy a színész teljesítményét nem szabad, hogy befolyásolják a körülmények, de nem volt ugyanaz. Hatalmas nyomás volt rajtunk, de felemelő is volt egyben, úgy éreztem, hogy minden mondatomnak mást jelentése is van.

– A magyarországi kollégák hogyan tapasztalták meg mindezt?

– Már az elején nagy volt az egyetértés a kolozsvári előadással kapcsolatban, kétségkívül mindenki itt akart lenni. Egy ekkora csapatot nem egyszerű összeszedni, hiszen mindenki máshol dolgozik, de ez a dátum mindenkinek le volt kötve, egyfajta összetartó erőt jelentett köztünk a kolozsvári fellépés. A kollégák is ugyanúgy könnyeztek és ugyanolyan boldogok voltak az előadás után, mint én. Néha amikor hátulról figyeltem azokat a részeket, amelyekben nincs szerepem, arra gondoltam, hogy mennyire szeretnék a tömegben lenni néhány percre, megtapasztalni, hogy onnan nézve milyen ez az egész. Úgy éreztem, hogy nagyon erős közösségi élményt látok és tapasztalok, fantasztikus volt, hogy magyarkodás helyett a végén az a sok ember csak annyit kiáltott nekünk: \"Köszönjük!\"