Grimm-meséből romantikus horror

Ebben speciel igazuk is van, hiszen manapság rendszerint azzal szokták a szabadelvűbb szülők a Cartoon Networkön és a Nickelodeonon látható, agyzsibbasztó rajzfilmeket védelmezni, hogy hát hiszen valójában a klasszikus Grimm-mesék is klasszikus horrortörténetek, a Piroska és a farkasban például jó kis gore-jelenetek is vannak, például amikor a jóllakott ordas hasából kivágják a nagymamát és a címszereplőt, majd ezt követően köveket varrnak bele, és a folyóba dobják.

Nos, az alapanyag kétségkívül jó, a belőle készült filmről azonban ez a legkevésbé sem mondható el. Az alkotók az Alkonyat-univerzumból megismert atmoszférát kívánták átmenteni – nem véletlenül, hiszen a rendező Catherine Hardwicke jegyezte a sápatag tinivámpírokról szóló sorozat első darabját – borongós hangulatú sztorival és tájakkal, misztikummal és vérrel –, de persze csak módjával, hiszen a vad trancsírozós-szörnyaprítós stílus nemigen illene egy olyan csöpögősen romantikus történethez, mint amilyenre A lány és a farkas sikeredett.

A történet csupán nagy vonalakban hasonlít az eredeti meséhez, a Valerie nevű szőke főszereplő ugyan piros kapucnis köpenyben jár, és erdei kunyhóban élő nagymamája is van, azonban mindezt egy románc is súlyosbítja a lány és Peter, a fess favágó között, aki a hajára kent zselémennyiség miatt akár Cristiano Ronaldo távoli, középkori őse is lehetne. Az idillbe azonban egy vérfarkas rondít bele, amely eddig némi áldozati háziállatok fejében békén hagyta a falusiakat, ám most ismeretlen okból embert ölt, ezért pedig a helybéliek bosszút esküsznek ellene. Megvan tehát itt minden olyan sablon, amely a korábbi, hasonló történetekből ismerős: fáklyákkal és fejszékkel, valamint vasvillákkal farkasember-vadászatra induló falusiak, illetve fanatikus, inkvizítori hajlamokkal megáldott vérfarkasvadász pap meg persze számítógép-animált fenevad, amely emberi nyelven is képes kommunikálni az arra érdemesekkel.

Nem erőltette tehát magát halálra a forgatókönyvíró, de a díszlettervező sem, ezért aztán a környezet jellegzetesen „így képzel el egy közepesen művelt amerikai egy középkori európai falut” stílusú, meglehetősen gicscses egyveleggé sikeredett. Az egész film a nyolcvanas években a televízió által adásszünetben játszott Klasszikusok diszkóritmusban című etűdöt idézi, amely – címéhez híven – komolyzenei művek szintetizátorokkal és basszgitárokkal felturbózótt, „modern” változatát jelölte. Itt a klasszikus mesét elfuserált, jellegzetesen 21. századi, szerelmes tinifilmbe oltott horrorrá gyúrták át, ami még leírva is meglehetősen elrettentően hat – hát még, ha az ember meg is nézi a filmet. Éppen ezért kissé érthetetlen, hogy Gary Oldman-, Julie Christie-vagy akár Virginia Madsen-kaliberű színészek is vállalták, hogy szerepeljenek benne – ez a film ugyanis éppúgy nem tesz hozzá semmit a karrierjükhöz, mint ahogy ők sem igazán képesek lendíteni az alkotás nívóján.

A lány és a farkas (Red Riding Hood. Amerikai–kanadai fantasy, 100 perc, 2011). Rendezte: Catherine Hardwicke. Producer: Julie Yorn, Leonardo DiCaprio. Szereplők: Amanda Seyfried, Gary Oldman, Shiloh Fernandez, Max Irons, Virginia Madsen, Julie Christie. Írta: David Johnson. Kép: Mandy Walker. Zene: Brian Reitzell. Értékelés az 1–10-es skálán: 4