Május 31-én, 82 éves korában elhunyt Vénig László nagykárolyi fotóművész, a romániai és nemzetközi szakmai szövetség kiváló tagja. Az alábbi, halála előtt nem sokkal készült interjúban a számos kitüntetés díjazottja ars poeticájáról, műhelytitkairól, a Vénig-fotó sajátosságairól vallott lapunknak.
2013. június 03., 10:022013. június 03., 10:02
– A fotó a pillanat megragadott művészete, de a Vénig-fotó nem riportkép, nem is egyszerűen dokumentum. Kezdetben nyilván, de a fotós a továbbiakban elrugaszkodik a témától. És ez teszi a Vénig-fotót egyedivé. Már alkalmi kuriózumokat is művészet megragadni, a természet csodásan működik, de itt a téma csak kiindulópont. Hogyan választja ki a témáit?
– Természetjárás, nézelődés közben észrevenni a lényeget, a táj jellegét, szépségét, és azt megragadni, rögzíteni, visszaadni úgy, hogy a néző ugyanabban az élményben részesüljön, mint az alkotó, nagyon nehéz. Milliók járják a világot, és sok millió fotót készítenek, de ennek csak töredéke ér többet egy képeslapnál. Tudatosan kell fényképezni, kivárni a pillanatot, a tárgyak vagy a személyek elhelyezése a térben, ezek megvilágítása természetes vagy műfénynyel, az arányok, a fény-árnyék egyensúly nagyon fontos. Bakancsos turistaként sokat jártam a hegyeket sátorral, sok fotót készítettem, de nem voltam megelégedve az eredménnyel. Nem akkor voltam jó helyen, amikor kellett volna, rájöttem, ez nem az én fotóvilágom. Élményeimet nem tudtam képben megfogalmazni. Meg kellett tanulnom fekete-fehérben látni a világot, színek nélkül, hiszen akkoriban a színes technika nálunk nem volt hozzáférhető. Egy szép táj még nem minden, mint ahogy egy szép nő portréja sem az. Hiányzott a történés, a motiváció a képről, ami a nézőt megállítja. Egy technikailag tökéletesen kivitelezett fotó „jó\" fotó, de ez kevés, ilyet mai technikával bárki készíthet. Ilyen képekre a tudomány, a divat, reklám világában van szükség. A riportképeket, a dokumentumképeket szintén meghagyom azoknak, akik erre hivatottak, és jobban csinálják. A pillanat művészetével csak annyiban értek egyet, hogy a kép rögzítése egy pillanat alatt történik, amit én úgymond nyersanyagnak használok a majdani képalkotáshoz. Sok mindent lefotózok: tájat, tárgyakat, embereket, arcokat, állatokat, virágot, fellegeket, naplementét, rovarokat, szituációkat stb. Ezeket elraktározom és felhasználom a későbbi ötleteimhez, amit mindig a mondanivaló határoz meg. Én nem választom a témát, sokszor maga az élet kínálja azt, nincs kedvenc műfajom a művészfotón belül. Számos régi ötletemet, amit korábban lehetetlen volt megvalósítanom a technikai korlátok miatt, most előveszem. A digitális fotózás tág teret nyújt az alkotáshoz. Nem létezik lehetetlen, ezért én alkotom a fotókat. A határ a fantázia és a jó ízlés. Olyan képeket próbálok alkotni, amelyek egyszerűek, és kevés összetevőből épülnek, alátámasztja a mondanivalót. Minél egyszerűbb a kép, annál érthetőbb. Ötvenvalahány éves fotós pályafutásom alatt keveset alkottam, kb. 150-200 fotót vállalok magaménak, de ezek bejárták a fél világot. Ha nincs mondanivalóm, akkor hallgatok, nem szeretek fecsegni, ezért nem vagyok termékeny fotós. Az elmúlt 50 évben 10-15 egyéni kiállításom volt összesen, viszont ezeknek a fotóknak a 90 százalékát valahol már zsűrizték, kiállították, díjazták.
– Hogyan, mitől függően alakulnak a portrétól, tájképtől eltérő műfaj, a montázs szempontjai?
– A képzőművészeti irányokhoz hasonlóan a fotóművészet is állandó változáson megy keresztül. Ha megnézzük nagyszüleink fotóit, a laikus is észreveszi a különbséget: merev tartás, a mozdulat, a gesztus hiánya, miközben egy mai portré sokkal közvetlenebb, természetesebb. A fotómontázs több képrészlet összevágása egy ötlet alapján, a mondanivaló érdekében. Kiegészíti a képet, megerősíti annak értékét. A háttér sokszor csak alap, amin a fő téma nyugszik. Sokat használom a montázst, mivel sok gyenge képet, amiről hiányzik a lényeg, meg lehet menteni. Például egy szép tájkép esetében, amelyen minden megvan, viszont az ég sima, jellegtelen, előveszem a korábban elraktározott fellegképeket és kiválasztom azt, amelyik ide illik. A néző nem szabad, hogy észrevegye a változást, neki tökéletes élményt kell nyújtani. Ha tökéletesen sikerül, az már alkotás. Egy másik eset, el kell tüntetni a képről, ami nem illik oda; a Photoshoppal mindent meg lehet oldani, csak tudni kell, hogy mi a több.
– Tehát a Vénig-fotó folyamat: úgy képszerűsít teret, időt, hogy az illető tájegység karakterét tudja megragadni. A rögzített részletek indítják ezt a folyamatot, vagy előzetes gondolati konstrukcióhoz keres témát, témákat?
– Mivel nem dokumentálni akarok a képeimmel, megengedhetem magamnak, hogy szabadon alkothassak. Általában első az ötlet. Van egy füzetem, legtöbbször lerajzolom és rajzolás közben jönnek az ötletek. Általában az elsőnél szoktam megmaradni, mert sokszor túlmagyarázom a mondanivalót, és ez nem jó, mivel a szemlélőnek, nézőnek is kell a sikerélmény. A témakereséssel úgy vagyok, hogy általában ötlet nélkül, céltalanul lézeng az ember. Megtörtént, hogy a helyszínen a szituáció, az élmény szülte az ötletet. Példa: szőlőmetszés közben pont egy madárijesztő mellett dolgoztam, mikor egy sugármeghajtású, csillogó repülőgép húzott el felettem. Ügyesen összekombinálva már meg is volt a címe a képnek: Madáriszejtő. Kis humor, kis ötlet, csak meg kell oldani. A képeimmel egyszerű, mindennapi témákat, szituációkat prezentálok. Minden képem egy mese – mondta egy művészettörténész a nagyváradi életmű-kiállításom megnyitóján.
– Ötven éve fotóz, kerek évfordulókon rendszerint összegez az ember. Hogyan osztaná szakaszokra, korszakokra a pályáját?
– Nem lehet összehasonlítani egy régi fotóst egy mai kezdővel, aki digitális technikával kezd fotózni. Akkoriban először meg kellett tanulni a fotózás technikáját, a fényképezőgép kezelését, különféle előhívási, nagyítási trükköket. A hivatásos fotósok féltékenyen őrizték műhelytitkukat, konkurenciát láttak az amatőrök tevékenységében. Egy mai kezdő a fent említetteket kihagyhatja, a technikai részt elvégzi helyette az elektronika. Csakis a tehetségén múlik az eredmény, a gyors siker. Az első 5-10 év a tanulás éve volt. Sokat olvastam és nézegettem képzőművészek könyveit, tanulmányait, és mindig tudtam, hogy a filmművészethez hasonlóan létezik fotóművészet is, habár még nem mindenki hitt ebben. A második szakasz az útkeresés volt: a művészfotót akartam művelni. Képeim mondanivalóját a környezetemből merítem: emberek, apró történések, szituációk, tájak, az emberek viszonya a környezethez, csendélet. A harmadik, a digitális korszakom elég későn robbant be az életembe. Nyugdíjasként nem is álmodhattam digitális kameráról, számítógépről, ám 2005-ben, 75 évesen egy országos pályázaton nyertem 1000 dollárt, és ebből vásároltam digitális felszerelést. Sokkal termékenyebb évek következtek, megvalósíthattam sok régi ötletemet. Lehet álmodni, alkotni. Mivel közel áll hozzám a képzőművészet, valamikor festegettem is, úgy gondolom, a fotóim ugyanazt a célt szolgálják, ugyanazt közvetítik, mint egy képzőművészeti alkotás. A városi ember kezdi elveszíteni természetes megfigyelőképességét, melyre régen nagy szüksége volt. Most általában a technika segítségével tájékozódik, és a fotónak az is célja, hogy tájékoztasson. De én továbbmegyek: igyekszem valami történést, mesét beleszőni, a kép megtekintésekor érzelmet kelteni.
Józsa István
– A fotó a pillanat megragadott művészete, de a Vénig-fotó nem riportkép, nem is egyszerűen dokumentum. Kezdetben nyilván, de a fotós a továbbiakban elrugaszkodik a témától. És ez teszi a Vénig-fotót egyedivé. Már alkalmi kuriózumokat is művészet megragadni, a természet csodásan működik, de itt a téma csak kiindulópont. Hogyan választja ki a témáit?
– Természetjárás, nézelődés közben észrevenni a lényeget, a táj jellegét, szépségét, és azt megragadni, rögzíteni, visszaadni úgy, hogy a néző ugyanabban az élményben részesüljön, mint az alkotó, nagyon nehéz. Milliók járják a világot, és sok millió fotót készítenek, de ennek csak töredéke ér többet egy képeslapnál. Tudatosan kell fényképezni, kivárni a pillanatot, a tárgyak vagy a személyek elhelyezése a térben, ezek megvilágítása természetes vagy műfénynyel, az arányok, a fény-árnyék egyensúly nagyon fontos. Bakancsos turistaként sokat jártam a hegyeket sátorral, sok fotót készítettem, de nem voltam megelégedve az eredménnyel. Nem akkor voltam jó helyen, amikor kellett volna, rájöttem, ez nem az én fotóvilágom. Élményeimet nem tudtam képben megfogalmazni. Meg kellett tanulnom fekete-fehérben látni a világot, színek nélkül, hiszen akkoriban a színes technika nálunk nem volt hozzáférhető. Egy szép táj még nem minden, mint ahogy egy szép nő portréja sem az. Hiányzott a történés, a motiváció a képről, ami a nézőt megállítja. Egy technikailag tökéletesen kivitelezett fotó „jó” fotó, de ez kevés, ilyet mai technikával bárki készíthet. Ilyen képekre a tudomány, a divat, reklám világában van szükség. A riportképeket, a dokumentumképeket szintén meghagyom azoknak, akik erre hivatottak, és jobban csinálják. A pillanat művészetével csak annyiban értek egyet, hogy a kép rögzítése egy pillanat alatt történik, amit én úgymond nyersanyagnak használok a majdani képalkotáshoz. Sok mindent lefotózok: tájat, tárgyakat, embereket, arcokat, állatokat, virágot, fellegeket, naplementét, rovarokat, szituációkat stb. Ezeket elraktározom és felhasználom a későbbi ötleteimhez, amit mindig a mondanivaló határoz meg. Én nem választom a témát, sokszor maga az élet kínálja azt, nincs kedvenc műfajom a művészfotón belül. Számos régi ötletemet, amit korábban lehetetlen volt megvalósítanom a technikai korlátok miatt, most előveszem. A digitális fotózás tág teret nyújt az alkotáshoz. Nem létezik lehetetlen, ezért én alkotom a fotókat. A határ a fantázia és a jó ízlés. Olyan képeket próbálok alkotni, amelyek egyszerűek, és kevés összetevőből épülnek, alátámasztja a mondanivalót. Minél egyszerűbb a kép, annál érthetőbb. Ötvenvalahány éves fotós pályafutásom alatt keveset alkottam, kb. 150-200 fotót vállalok magaménak, de ezek bejárták a fél világot. Ha nincs mondanivalóm, akkor hallgatok, nem szeretek fecsegni, ezért nem vagyok termékeny fotós. Az elmúlt 50 évben 10-15 egyéni kiállításom volt összesen, viszont ezeknek a fotóknak a 90 százalékát valahol már zsűrizték, kiállították, díjazták.
– Hogyan, mitől függően alakulnak a portrétól, tájképtől eltérő műfaj, a montázs szempontjai?
– A képzőművészeti irányokhoz hasonlóan a fotóművészet is állandó változáson megy keresztül. Ha megnézzük nagyszüleink fotóit, a laikus is észreveszi a különbséget: merev tartás, a mozdulat, a gesztus hiánya, miközben egy mai portré sokkal közvetlenebb, természetesebb. A fotómontázs több képrészlet összevágása egy ötlet alapján, a mondanivaló érdekében. Kiegészíti a képet, megerősíti annak értékét. A háttér sokszor csak alap, amin a fő téma nyugszik. Sokat használom a montázst, mivel sok gyenge képet, amiről hiányzik a lényeg, meg lehet menteni. Például egy szép tájkép esetében, amelyen minden megvan, viszont az ég sima, jellegtelen, előveszem a korábban elraktározott fellegképeket és kiválasztom azt, amelyik ide illik. A néző nem szabad, hogy észrevegye a változást, neki tökéletes élményt kell nyújtani. Ha tökéletesen sikerül, az már alkotás. Egy másik eset, el kell tüntetni a képről, ami nem illik oda; a Photoshoppal mindent meg lehet oldani, csak tudni kell, hogy mi a több.
– Tehát a Vénig-fotó folyamat: úgy képszerűsít teret, időt, hogy az illető tájegység karakterét tudja megragadni. A rögzített részletek indítják ezt a folyamatot, vagy előzetes gondolati konstrukcióhoz keres témát, témákat?
– Mivel nem dokumentálni akarok a képeimmel, megengedhetem magamnak, hogy szabadon alkothassak. Általában első az ötlet. Van egy füzetem, legtöbbször lerajzolom és rajzolás közben jönnek az ötletek. Általában az elsőnél szoktam megmaradni, mert sokszor túlmagyarázom a mondanivalót, és ez nem jó, mivel a szemlélőnek, nézőnek is kell a sikerélmény. A témakereséssel úgy vagyok, hogy általában ötlet nélkül, céltalanul lézeng az ember. Megtörtént, hogy a helyszínen a szituáció, az élmény szülte az ötletet. Példa: szőlőmetszés közben pont egy madárijesztő mellett dolgoztam, mikor egy sugármeghajtású, csillogó repülőgép húzott el felettem. Ügyesen összekombinálva már meg is volt a címe a képnek: Madáriszejtő. Kis humor, kis ötlet, csak meg kell oldani. A képeimmel egyszerű, mindennapi témákat, szituációkat prezentálok. Minden képem egy mese – mondta egy művészettörténész a nagyváradi életmű-kiállításom megnyitóján.
– Ötven éve fotóz, kerek évfordulókon rendszerint összegez az ember. Hogyan osztaná szakaszokra, korszakokra a pályáját?
– Nem lehet összehasonlítani egy régi fotóst egy mai kezdővel, aki digitális technikával kezd fotózni. Akkoriban először meg kellett tanulni a fotózás technikáját, a fényképezőgép kezelését, különféle előhívási, nagyítási trükköket. A hivatásos fotósok féltékenyen őrizték műhelytitkukat, konkurenciát láttak az amatőrök tevékenységében. Egy mai kezdő a fent említetteket kihagyhatja, a technikai részt elvégzi helyette az elektronika. Csakis a tehetségén múlik az eredmény, a gyors siker. Az első 5-10 év a tanulás éve volt. Sokat olvastam és nézegettem képzőművészek könyveit, tanulmányait, és mindig tudtam, hogy a filmművészethez hasonlóan létezik fotóművészet is, habár még nem mindenki hitt ebben. A második szakasz az útkeresés volt: a művészfotót akartam művelni. Képeim mondanivalóját a környezetemből merítem: emberek, apró történések, szituációk, tájak, az emberek viszonya a környezethez, csendélet. A harmadik, a digitális korszakom elég későn robbant be az életembe. Nyugdíjasként nem is álmodhattam digitális kameráról, számítógépről, ám 2005-ben, 75 évesen egy országos pályázaton nyertem 1000 dollárt, és ebből vásároltam digitális felszerelést. Sokkal termékenyebb évek következtek, megvalósíthattam sok régi ötletemet. Lehet álmodni, alkotni. Mivel közel áll hozzám a képzőművészet, valamikor festegettem is, úgy gondolom, a fotóim ugyanazt a célt szolgálják, ugyanazt közvetítik, mint egy képzőművészeti alkotás. A városi ember kezdi elveszíteni természetes megfigyelőképességét, melyre régen nagy szüksége volt. Most általában a technika segítségével tájékozódik, és a fotónak az is célja, hogy tájékoztasson. De én továbbmegyek: igyekszem valami történést, mesét beleszőni, a kép megtekintésekor érzelmet kelteni. n Józsa István
A Filmtettfeszt programjának dokumentumfilmes vonulata a szokásosnál nagyobb hangsúlyt kap idén – jelentette be a szemle szervezőcsapata.
Továbbra is töretlen a hungarikum pályázat népszerűsége, a felhívás idei 650 millió forintos keretéből 257 kérelem részesül támogatásban – jelentette be közösségi oldalán Nagy István agrárminiszter.
Erdélyi művészeket is díjaztak hétfő este Budapesten, ahol átadták a Színházi Kritikusok Céhe elismeréseit.
Demeter János barokk zenével társított természetfotóit bemutató tárlata nyitja az őszi kiállításszezont kedden a Liszt Intézet bukaresti központjában. A kiállítás október 10-ig látogatható.
Tízéves lett idén szeptemberben a Kolozsvári Állami Magyar Színház ESziK vagy isszák? című edukatív programja, az évforduló alkalmából háromnapos eseménysorozatot szerveznek a hétvégén.
Megállapodást írt alá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány: kutatói program keretében feltárják a II. világháborút követő évtizedek erdélyi magyar irodalmi és kulturális élet történeti hátterét.
Nagy Pál (1929 – 1979) erdélyi festő, grafikus, művészeti író és pedagógus munkássága előtt tiszteleg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ soron következő tárlata.
A Jaful secolului (Az évszázad rablása) című alkotást nevezte Románia a 2026-os Oscar-díjra. A film – amely számos rangos fesztiváldíjat nyert már – egy valódi műkincslopás drámáján keresztül vizsgálja a Kelet és Nyugat közötti bonyolult viszonyokat.
Negyedik alkalommal szervezi meg a BukFeszt színházi fesztivált a Magyar Színházak Szövetsége (MASZÍN) a román fővárosban.
Őszi mozis csemege várja a filmrajongókat a Bánságban és a Partiumban szeptemberben. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) két városban Temesváron és Nagyváradon is igazi különlegességekkel készül.
szóljon hozzá!