Évtizedek szépítette emlékek

Az elmondottakból kiderült: az idő a kevésbé kellemes élményeket is képes volt kellemes emlékekké gyúrni.

A szabad sajtó és a digitális hangtechnika világában ma már mindenki mosolyogva tekint vissza a hatalmas bőröndökben lévő műszaki felszerelések cipelésére, a szalagok ollóval való vágására, a cenzúra kijátszására vagy az órákig tartó pártgyűlések agymosására. Jászberényi Emese szinte nevetve idézte fel évtizedekkel ezelőtt készült, első riportját, ami a parajdi sóbányában készült. „Munkazajtól hangos a bánya…” – kezdte kötelező felvezetőjét, de mivel a bányászok éppen csendben ültek, műszaki kollégájának, Szekrényi Tibornak kellett lapátot ragadnia és hangosan sót törnie.

Gáspár Sándor arról a vidéki anyagáról mesélt, amelyet azért kellett megvágni, mert amikor a nyilatkozó mezőgazdász éppen Ceauşescu értékes útmutatásait emlegette, kutyája elkezdett ugatni. Gyarmati Dénes hibátlanul szavalta el azt a verset, amit közel öt évtizeddel ezelőtt egy autószerelő műhely faliújságába írt. Költeménye azért bizonyult értékesnek, mert várakozás közben elolvasta a rádió autóját javíttató néhai igazgató is, aki nyomban állásajánlatot tett az addig szerelői munkakörben dolgozó fiatalembernek. A ma is aktív Toth Béla a kezdet kezdetétől az intézmény munkatársa volt. „Tizenhét éves voltam, amikor 1958. január 3-án felvettek hangtechnikus- operatőrnek. Amikor Kovács István igazgató elé álltam, azzal kezdte, Fiam, itt van ez a talicska, vigye le, aztán jöjjön be az irodámba” – mesélte a későbbi riporter, akinek anyagait most is hallhatja a közönség. Nagy Miklós Kundot egy másfajta mély vízbe vetette a vezetőség. Mint mesélte, finom városi gyerekként kezdetben a folklórműsor szerkesztésével bízták meg.

Az élménysorolgatásból nem maradt ki a stúdió zongorája, a rádió szomszédságában lévő, egyesek által igencsak sűrűn látogatott Bústehén névre (át)keresztelt Buşteni kocsma vagy a gyergyószentmiklósi szálloda, ahol télen a többnapos terepmunkára érkező rádiósoknak a tűzifa beszerzése volt az elsődleges feladatuk, ha az éjszakát át akarták vészelni. Az idősödő, de ma is víg kedélyű vásárhelyi rádiósoknak egyetlen, igazán keserű, pályájukat, lendületüket egyaránt megtörő emlékük van; ez az 1985. január 12. dátumhoz kötődik. „Délben még úgy búcsúztam hallgatóinktól, hogy délután újra jelentkezünk. Erre már nem került sort” – mondta el Vajna János. Mint ismeretes, a kommunista rezsim, mindenféle előzetes bejelentés nélkül, egyik percről a másikra felszámolta az ország összes területi rádióstúdióját. „Ugye ez csak ideiglenes? – kérdezték és remélték a leveleket küldő hallgatók” – idézte fel Járay Fekete Katalin. Az ideiglenességnek csak a ’89-es események vetettek véget. Gáspár Sándor volt az, aki a forrongások közepette, december 22-én délután elsőnek ült vissza a mikrofonhoz. A Marosvásárhelyi Rádió múltját meghatározó újságírók nem győzték hangsúlyozni, mekkora lehetőség előtt állnak, ám ugyanakkor milyen nagy felelősség terheli azokat, akik az 55. születésnap alkalmából az egész napos magyaradásra térnek át. Szász Attila, az intézmény új igazgatóhelyettese is kamikaze akciónak nevezte a hosszú ideje igényelt feladatot, azonban megígérte a hallgatóságért élő egykori rádiósoknak, hogy csapatával mindent megtesznek annak érdekében, hogy helytálljanak. „Hiába várnánk, hogy előbb Bukarestből adjanak pénzt, szabadítsák fel a megüresedett állásokat, mert csak úgy járnánk, mint a fiatalok, akik azért nem vállalnak gyereket, mert még nincs lakásuk. És így telnek-múlnak az évek, ők meg ott maradnak utódok nélkül” – mutatott rá Szász Attila, aki elismerte: a Marosvásárhelyi Rádiónak két nagy értéke van: a még mindig nagy hallgatótábor és a múlt, ami kötelez.