Csak utópiákat szabad szolgálni – interjú Bodor Pállal

– Bodor úr, ön volt a Román Televízió magyar adásának első főszerkesztője. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott azalatt a csaknem tíz esztendő alatt, amit a bukaresti magyar tévészerkesztőség élén töltött? Mi csapódott le mára abból az időszakból?
– Két rögeszmém van mostanában. Ez visszamenőleg arra a korszakra is érvényes: csak utópiákat szabad szolgálni. Az utópia megvalósíthatatlan, még részlegesen is, így nem csalódunk. Aki valami konkrét célt tűz maga elé, és ezt a célt nem sikerül elérnie, az általában csalódik, kétségbeesik. De ha egyből túl magasra teszszük a mércét, akkor lehetőség van jól teljesíteni, persze tökéletes úgysem lesz, ahogy azt terveztük, de valójában tudtuk, hogy így lesz. A másik ilyen rögeszmém az, hogy a legnagyobb baj mindig a körül van, amiről nem beszélünk. Arra gondolok például, hogy az emberek elveszítették az erkölcsi érzéküket. Valamikor az erkölcsi érzék főszerepet játszott az életünkben, szükség volt rá. Ma nem is beszélünk róla.

– Mint annak az egykori tévés derékhadnak egyik tagja, kérdem Öntől: a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben az erdélyi értelmiség meg tudta-e őrizni az erkölcsi tartását? Volt-e erre egyáltalán lehetőség az akkori körülmények között?
– Nehéz volt. Nem tudom, hogy én például meg tudtam-e őrizni a méltóságomat. Minden esetben biztosan nem. Senki nem tudta ezt igazán megtenni. Csak relatív módon.

– Annak idején hétfőnként sugározták a háromórás magyar adást, és másnap önt általában behívták a központi pártbizottság sajtóosztályára, mert folyton kifogások merültek fel, annak ellenére, hogy adás előtt cenzor is látta az egyes részeket.
– Persze, nagyon sok letolást kaptam, de néha azért meg is dicsérték a munkánkat. Például az 1977-es földrengés után. Ekkor nagy volt a kavarodás, mert az első ukáz „fentről” így szólt: mindent a maga valóságában kell bemutatni, nem szabad semmit elhallgatni, és mi eszerint dolgoztunk. Pénteken történt a katasztrófa. Nekünk csak a következő hétfőn volt adásunk, és én az eredeti parancsot figyelembe véve irányítottam a munkát.

De közben a felülről jövő utasítás megváltozott. Elrendelték, hogy kendőzni, szépíteni kell a dolgokat. De mi már nem tudtunk változtatni az összeállításunkon. Marinescu elvtárs, a párt akkori sajtófőnöke – aki ENSZ-nagykövet is volt – végül mégis megdicsérte azt, ahogyan mi álltunk hozzá a dolgokhoz. Ezt meg is mondta az akkori tévéelnöknek. Ugyanennek a jelenségnek volt még egy furcsa változata.

Én három alkalommal, utoljára 1979. július 28-án adtam be a felmondásomat. Jeleztem, hogy volt egy súlyos preinfarktusom. Az akkori kulturális vezető káder feltette a kérdést: tudom-e, hogy ha elmegyek, akkor a magyar adás összeomlik, és tudom-e azt, hogy ez a Román Televízió legjobb műsora? Ez megdöbbentett. De nem tántorított el attól, hogy távozzak a szerkesztőség éléről, amire ezer okom volt. Persze jól esett a dicséret. Visszatérve első gondolatomhoz: utópiákra kell bíznunk a lelkünket, s akkor nem csalódunk.