A torinói ló: egy életmű vége, a világ vége – FILMKRITIKA

Nem elsősorban a film esztétikai, művészi minőségére utal ez a megállapítás, pusztán arra, hogy Tarr filmje ott ér véget, ahol semmi sem kezdődik el. Mindenki a rendező korábbi filmjéhez, a Sátántangóhoz írt Esterházy-kritikát idézi, amelyben Esterházy Péter kijelenti: „Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet.” Nos, ezzel az utolsó alkotással nem a filmet szüntette meg, sokkal többet annál. A szelet, a fényt, a reményt, a szúpercegést: a világot.

És lőn szélvihar. Első nap. Az idős férfi (Derzsi János) erős ellenszélben hajtja hazafelé lovát (három szélgép zúdítja rájuk szakadatlanul a port, az avartörmeléket), közben a képek ridegségéhez illő zene szól. A képek tökéletesek, a kameramozgás bravúros, az egész menetelés kínosan hosszú ideig tart, mindez egyetlen snitt, és tökéletesen ki van számolva minden, mint ahogy az egész filmben végig. Aki mozgalmas történetre, meghökkentő fordulatokra vár, az már a nyitójelenetből tudhatja: rossz filmre váltott jegyet. Mindaz, amit a filmesek általában nem mutatnak be, az itt bemutatásra kerül. A napi rutint, az élet unalmas dolgait látjuk két és fél órán keresztül, miközben valami a háttérben történik, valami borzalmas, valami ijesztő, csak úgy mellékesen. Még azt is nehéz lenne eldönteni, hogy ki a főszereplő. A jobb kezére béna, robusztus férfi, a lánya (Bók Erika) vagy a ló? Látjuk őket, ahogy a túléléshez szükséges dolgokat teszik. Apa és lánya pontosan tudja a dolgát, ezt csinálták egész életükben. Le- és felszerszámozzák a lovat, a lány reggel felöltözteti, este levetkőzteti apját, krumplit főz, vizet hoz a kútról, az apa fát vág, ha pedig éppen nincs dolguk, leülnek az ablak elé, és bámulják a szűnni nem akaró szélvihart. Látjuk az apát, ahogy mohón habzsolja a forró főtt krumplit, majd látjuk a kimérten falatozó lányt, végül látjuk kettejüket egyszerre evés közben. Azonosulni sem tudunk a szereplőkkel, nem érezzük át a kiszolgáltatottságukat, a reménytelenségüket, legalábbis én nem tudtam átérezni, talán mert nem is mutatják ki az érzéseiket. Nem csinálnak dolgokat, csak történnek velük dolgok, és ez nyomasztó. A TIFF magyar napján megtartott vetítésről már az első óra után elkezdtek kimasírozni a nézők, és a végéig jó sokan elhagyták a mozitermet. „Jó a film, de nem ennek a közönségnek készült” – mondta valaki a vetítés után.

Hogy a jó filmek csak bizonyos közönségnek készülnek? Kiválasztottaknak? Táltosoknak? Váteszeknek? Ugyan. Bizonyos helyeken az emberek úri sznobságukban biztosan nem engedik meg maguknak, hogy egy elismert rendező filmjéről csak úgy kisétáljanak. Köztük is akad, aki nem érti, akinek nem tetszik, de mosolyognak és hallgatnak. Itt, a Balkánon talán még bátrabbak ilyen szempontból az emberek. Ha valami nem megy, nem erőltetik. És ami azt illeti, ez egy nehéz film.

„Most tényleg nagyon messze mentünk el, aminek várhatóan meglesznek a következményei. De hát idáig kell elmenni. Ezt nem brahiból, nem polgárpukkasztásból tesszük, nem is valamifajta hadüzenetként, hanem mert ezt meg kell csinálni” – nyilatkozta egy interjúban a filmről Tarr. Valóban messzire mentek, mondhatni túlfeszítik a húrt. És ennek a következménye is megvan, ha a következmény az, hogy néhány néző kisétál a moziból a film közepén. Mondhatnánk, hogy a művészet nem a közönségről szól, nem az elvárásokról. Adott egy rendező, aki a végén „nagyon messze akart menni”, és függetlenül a következményektől nagyon messze ment, mert úgy érezte, hogy ezt még meg kell csinálni.

Hat nap alatt mindennek vége lesz. Negatív teremtéstörténet, a világ vége, amelynek a legelső megbízható jele, hogy abbamarad a szúpercegés. Majd megbetegszik a ló, átjön pálinkáért a szomszéd, és Tarr alkotótársa, Krasznahorkai László író szavaival elmondja, hogy mindennek vége. Aztán kiapad a kút, apa és lánya elmenekülne, de visszafordulnak: úgy tűnik, már nincs hova menni. Magát a romlást csak ezekből az apró jelekből látjuk, miközben gyönyörűen komponált fekete-fehér képekben látjuk a két ember (utolsó) mindennapjait. És mégis történik valami – és megint Esterházy Sátántangó-kritikáját vagyok kénytelen idézni –, „valami olyan, ami benne marad a szemünkben; ritka”.

A torinói ló, fekete-fehér, magyar–francia–német–svájci filmdráma, 150 perc, 2011. Rendezte: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes. Írta: Krasznahorkai László, Tarr Béla. Zene: Víg Mihály. Operatőr: Fred Kelemen. Producer: Téni Gábor. Szereplők: Bók Erika, Derzsi János, Kormos Mihály. Értékelés az 1–10-es skálán: 8