A színháznak is kell cégér – Beszélgetés Czvikker Katalinnal

– Nagyváradon először több mint kétszáz esztendeje, 1798-ban játszott magyar színtársulat, mostanában mégis egyre gyakrabban találkozni különböző kulturális-turisztikai anyagokban a városvezetés által szorgalmazott olyan megfogalmazásokkal, miszerint a román nyelvű Mária királyné Színházban 2011 óta magyar nyelven is játszik a Szigligeti Színház csapata. A román és magyar társulat különválása után negyedik önálló évadát kezdi a Szigligeti Színház, Mit tesznek azért, hogy ne „vesszen el” a kétszáz éves múlt?

– Komolyan foglalkozunk a Szigligeti Színház reklámozásával, azzal, hogy a város egész lakossága ismerje meg a hátteret, tudja meg, kik vagyunk, és mit csinálunk. A színház előtt nagy hirdetőtáblákon áll románul és magyarul a Szigligeti Színház műsora, a honlapunkon románul is tájékoztatjuk tevékenységünkről az érdeklődőket, a szerződésekben, plakátokon, az utcára kiállított hordozókon folyamatosan ismételjük a „márkanevünket”.

Megalakítottuk a Szigligeti Tanodát, stúdió-előadásainkat a Szigligeti Stúdió „cégére” alatt hirdetjük, és a Fényes Szabolcs, a színházi világban jelentős zeneszerző szülőházára kihelyezett emléktáblán is az áll, hogy a Szigligeti Színház állította. Járműveken hirdetjük magunkat, bevásárlóközpontokban, szórólapokon kisebb boltokban, orvosi rendelőkben, kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken, hamarosan pedig lesznek hirdetéseink az uszodában és a sportcsarnokban is. Egyszóval tisztában vagyunk vele, mennyire kell a jó színháznak is a cégér.

– A két társulat szétválása minőségi javulást hozott? Milyen eredményeket értek el azóta? A közös épület nem okoz súrlódást, akadályt a munka során?

– Ha csak a számokat nézzük, akkor két épületben, a nagyszínházban és bábszínházban összesen hat társulat működik. Elméletileg természetesen sok fennakadásnak kellene lennie, de valójában szó sincs erről. Az alapító okiratban pontosan leszögeztük a helyiségek elosztását és a játszónapokat is. Ha szükséges, akkor van lehetőség a cserére, ezzel sem volt eddig semmi gond. A rezsiszámlákat, víz-, villany-, fűtésszámlákat a helyiségek használta arányában osztjuk el.

A szétválás eredetileg a színészektől indult, mivel egyszerűen már elfogadhatatlan volt, hogy a társulat semmi nagyobb produkciót nem tervezhetett, mert a leosztott költségvetésből egyszerűen „nem jutott”. Ez volt a kulcsszó: nem jut. Most viszont, hogy külön büdzséből gazdálkodhatunk, minden mutatónk pozitívan változik. Az elmúlt évad költségvetés szempontjából az eddigi csúcs volt, nem tudom, elég-e annyit mondanom, hogy az állami támogatás húsz százaléka megmaradt nekünk.

A fejlesztéseket saját bevételből kell állnunk, most például téglajegyeket árulunk a saját stúdiónk rendbetételére. De visszatérve a különválás történetére, a mi színészeink és a bábszínészek is régen felvetették már a különválást, mert egyre inkább érezték a lehetőségeik behatárolását. A megyei önkormányzat, jelesül Kiss Sándor alelnök a kezdeményezés mellé állt, fél évig folyt a huzavona, leginkább azért, mert a színház-, illetve a megyei vezetőség többségi tagjai álságos módon minduntalan azért aggódtak, hogy mi, a „kistestvérük” nem fogja tudni fenntartani magát.

A két társulat történetének, a kétszáz és az ötven év közti különbségnek az emlegetése hiábavaló volt, ezt egyszerűen nem akarták tudomásul venni. Végül is a kitartás és az erős lobbi meghozta az eredményt és már a szétválás utáni első külön évadban megkezdhettük az iskolákkal való együttműködési programunkat, amire nagyon büszkék vagyunk.

Maximálisan bevált, újabb és újabb iskolák jelentkeznek, bekapcsolódtak az egyetemek és végeredményben az iskolaprogramból nőtt ki a tanoda, illetve az önkénteseink, a Szöcskék mozgalma is. Nagyon örültünk, hogy a tanodások felnőtt csoportjából hárman is bejutottak színi egyetemre, ez bizonyítja, hogy jó volt a kezdeményezés. Ez alatt a három évad alatt a Nagyvárad Táncegyüttes fejlődése volt a leglátványosabb: Dimény Levente vezetésével magukra találtak a táncosaink, a nagy sikerüknek köszönhetően Győrbe és Miskolcra is többször meghívták az együttest.

 – A szintén román és magyar társulattal működő Szatmárnémeti Északi Színház művészei nemrég kezdeményezték a váradi intézményhez hasonlóan a szétválást, a városvezetés azonban hallani sem akar erről. A közelmúltban ugyanakkor a fizetések késése miatti japánsztrájkkal hívták fel magukra a figyelmet a szatmári színészek. Ön szerint mi állhat a háttérben?

– A szatmáriakkal nagyon jó, előadás-, illetve bérletcsere-programunk, nagyra értékelem Stier Péter gazdasági igazgató munkáját, éppen ezért és közgazdász alapvégzettségem ellenére sem értem pontosan, mi is történhetett. A városvezetők azzal védekeztek, hogy a fizetésekre kiutalt pénzt másra költötték el, ami gyakorlatilag lehetetlen, hisz a könyvelés nem csak nagyon bonyolult, de nagyon pontos is. Talán a bankban lehetett valami probléma, nem tudom. Mi mindenesetre a szatmári kollégák mellett álltunk, és megértettük a megszokottnak nem mondható tiltakozási formát is. Örülök, hogy végül megoldódni látszik a probléma, mert ilyen lelkiállapotban nem lehet dolgozni.

– A Szigligeti színház három magyar társulata között sincsenek ellentétek?

– Ezen a téren is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ragaszkodtam ahhoz, hogy a három társulatot, a színházat, a bábszínházat és a táncegyüttest igazgatók vezessék, nem pedig alárendelt szekcióvezetők. Emberi szempontból sokkal jobban tudnak így együtt dolgozni a társulatok. Természetesen működik az egészséges versenyszellem, de ezzel tulajdonképpen egymást segítik.

– A frissen végzett színisek közt mennyire népszerű Nagyvárad?

– Két városban, Kolozsváron és Marosvásárhelyen van magyar nyelvű színészképzés, inkább az ottani színházak élveznek előnyt, de mi sem panaszkodhatunk. Most, az első bemutatónkra, a Liliomra szereplőválogatást szerveztünk Lujza szerepére, sokan jöttek, meg is találtuk az elképzelésnek megfelelő ifjú hölgyet. Egyelőre csak erre a szerepre szerződtettük, a későbbiekben kiderül, hogyan tovább. Kaptunk hét új állást, de ezek nem elsősorban színészstátusok, hanem hiánypótló állások, mint például a korrepetitor, de így már mindent meg tudunk majd oldani „önerőből”.