A Bémer téri teátrum kortárs francia szerző, Joël Pommerat darabjával, a 2011-ben írt Az én kis hűtőkamrámmal indította az évadot, Theodor Cristian Popescu vendégrendező pedig – már csak a darab jellegéből adódóan is – nem finomkodott: modern színházi eszközöket alkalmazó, fajsúlyos rendezéssel örvendeztette meg a nagyváradi közönséget. A darab a hatalom és az alávetettség, az alávetettek közötti viszonyt boncolgatja, de közben önreflexíven a színház és a színészek, illetve a közönség viszonyát is fölveti, ami a nagyváradi színházban ma külön aktualitással bír.

A szereplők kilátástalan élethelyzetben levő kisemberek, akik hirtelen esélyt kapnak a kitörésre, azonban sem egyéni képességeik, sem a társadalmi és gazdasági közeg nem teszi lehetővé, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. A történet alapkonfliktusa meglehetősen abszurd: egy szupermarket tulajdonosa, a tipikus menedzser, Brocq egyszer csak megtudja, hogy halálos beteg, és már csak hetei vannak hátra. Mivel családjával kölcsönösen gyűlölik egymást, úgy dönt, összes cégét a szupermarket alkalmazottaira hagyja, egy feltétellel: ha azok minden évben egyszer megemlékeznek róla. Az újdonsült tulajdonosok tanácstalanul állnak a feladat előtt, amikor a meglehetősen furcsa, szinte már autista jegyeket mutató Estelle, akit társai föltétlen segítőkészsége és naivitása miatt folyamatosan kihasználnak, azzal az ötlettel áll elő, hogy írjanak színdarabot a főnök életéről, és játsszák is el. Mivel Brocq ezt jó ötletnek tartja, elkezdődhet az ötletelés, a próbasorozat – és az addigi hatalmi viszonyok teljes felbomlása, a karakterek korrumpálódása.

Kezdetben a tulajdonos a „vadkapitalista\" karikaturisztikus, sztereotipikus megtestesülése – hogy aztán betegágyán ő kerüljön függő viszonyba korábbi beosztottaival, hiszen a róla szóló darabtól valamiféle megvilágosodást, megváltást vár, amitől akár a gyógyulás útjára is léphet.
Közben a szürke alkalmazottak – akiknek jelentéktelenségét szinte kivétel nélkül viselt egyenszürke öltözetük is kihangsúlyozza – elkezdik megízlelni a hatalmi helyzet ízét. Bár kezdetben együtt éreznek a megörökölt vágóhíd és cementmű hozzájuk hasonló dolgozóival, a gazdaság kérlelhetetlen szabályai, illetve saját túlélési ösztönük arra sarkallja őket, hogy ha már szinte élet-halál fölött dönthetnek, bezárják a veszteséges üzemet a saját túlélésük érdekében. Egy másik szinten a különc, visszahúzódó, mindenki által kihasznált és férje által is rendszeresen bántalmazott Estelle egyre inkább társai fölé kerekedik – érdekes fordulatként nem önmagaként, hanem – amolyan doktor Jekyll és Mister Hyde-szerű fordulattal – az agresszív öcs képében, aki brutális fellépésével mindent képes „lerendezni\": rákényszeríti a vonakodó kollégákat a színdarab eljátszására, letöri a vágóhíd alkalmazottainak ellenállását, és Brocq-kal szemben is határozottan lép fel.

Legalábbis egy darabig. Ahogy a történet előre halad, hatalmi helyzetbe kerülve előbb-utóbb mindenkiből kikopik az emberség - „állattá változik\", ahogy a darabban metaforikusan többször is elhangzik, a többieket semmibe véve csakis a saját önös érdekeit tartja szem előtt. Mindeközben pedig a színház mai szerepéről is ars poetica-szerű kijelentések hangzanak el. Estelle már a darab elején megjegyzi: nem biztos, hogy az első benyomások nyomán kialakult kép a valós – csak meg kell tanulni jól nézni.

Később ezt az agresszív öcs képében viszi tovább, amikor a bolti dolgozókat megalázva rákényszeríti őket a színészkedésre: a színház, ha jól csinálják, úgy mutatja meg a dolgokat, ahogy eddig nem láttuk őket. Ez abban a helyzetben, hogy az elmúlt hónapokban parázs vita bontakozott ki Váradon a hagyományos „közönségszínház\" és a modern színház hívei között, kiemelt aktualitással bír, és hitvallásként is értelmezhető, még ha nem is ez indokolta a darabválasztást.

A rendezői koncepció nyomán az előadás néha elemelkedik a színházi közegből, és gyakran filmszerűen hat – többek között azért, mert a narrátor nem élőben jelenik meg, hanem felvételről mesél, a jelenetek között pedig vágásszerű áttűnések jelentik az átmenetet. A díszlet csak még jobban kiemeli a darab komor hangulatát, a szereplők életének sivárságát, a mélyebb emberi kapcsolatok hiányát: néhány zsámoly, mozgatható elemek, amelyek néha a hűtőkamrát, néha az utcát, máskor pedig egy kórházi folyosót vagy kórtermet jelenítenek meg, hideg fények – mind-mind a kilátástalan ridegséget sugározzák. Hasonlóan elidegenítően hat, hogy a karakterek néha bábuszerűek, monoton hangon mondják fel szerepüket, az álomjelenetekben, illetve a darab próbája közben pedig a pantomim, illetve a koordinálatlan mozgás is a gépszerűséget, az önállóság hiányát hangsúlyozza. Mindez jó alapkoncepció – azonban, főleg az első felvonásban, néha lassú, és nem igazán áll össze. A karakterek gyakran erőtlennek hatnak, és nem igazán jön át, mi motiválja őket. A második felvonásra ugyanakkor feszesebbé válik a történet, amit a kevesebb üresjárat mellett jó alakítások – Dimény Levente, Tóth Tünde, Kocsis Gyula – is megfejelnek.

Miközben a darab leszámol a hagyományos megváltási lehetőségekkel – a hit útján nem sikerül, mivel az egyházon belül is a hierarchikus rend, a hatalmi viszonyok jelentette akadályokba ütközik az ember –, azért mégis hagy kiutat. Igaz, ez felborítja a morális értékrend hierarchiáját. Akármilyen paradox, a főszereplő számára a rosszból, a rossz szeretetéből is származhat megváltás, ha arról az oldalról tapasztalja meg az igazi emberi érzéseket, az önzetlen, önérdeket figyelmen kívül hagyó törődést.

Joël Pommerat: Az én kis hűtőkamrán. Szigligeti Színház, Nagyvárad. Rendezte: Theodor Cristian Popescu. Szereplők: Tóth Tünde, Dimény Levente, Kocsis Gyula, Firtos Edit, Dobos Imre, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Ababi Csilla, Jerovszky Tímea, Kovács Enikő, Szabó Eduárd, Pitz Melinda, Gajai Ágnes, Csatlós Lóránt, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Koreográfus: Andreea Belu. Zeneszerző: Sebastian Androne.