A csendes, intim zene reneszánsza

Filip Ignác, a fesztivál igazgatója szerint a régizene-mozgalom a két világháború között indult Hollandiában és Németországban talán annak köszönhetően, hogy az új, kortárs műzene és a hallgatóság között „szakadék keletkezett”. „Huszadik századi sajátosság, hogy régizenét játszunk, azelőtt nem volt ilyen a történelemben, mert mindig kortárs zenét játszottak. Egy bizonyos alkalomra megírták a zenét, eljátszották, félretették” – magyarázta Filip Ignác.

Mint mondta, a régi muzsikák újrafelfedezésével párhuzamosan újra felfedezték azokat a hangszereket is, amelyeken ezeket a műveket annak idején játszották. Kutatások indultak arra nézve, hogy a régi korokban hogyan is értették, értelmezték a zenét, és eredetileg a művek miként szólalhattak meg.

Kezdetben, a huszadik század elején romantikus stílusban játszották a régizenét, a romantika hangszereivel, annak felfogása szerint. A második világháború után aztán jónak látták visszatérni a régi hangszerekhez, és amennyire lehet, „belebújni a korabeli emberek bőrébe”. Elolvasták a régi tudományos írásokat, hangszeriskolák történetét, és kialakult egy felfogás, hogyan is kell játszani a régizenét.

„Ha az ember egy régi hangszert vesz a kezébe, akkor egy kicsit másképp is gondolkodik, másképp érez, mivel mások a lehetőségei az adott hangszerrel. Ennek a fajta zenélésnek olyan reneszánsza lett mostanra egész Európában, hogy iskolákban oktatják, és nagyon sok ilyen jellegű fesztivált szerveznek. Sok-sok együttes is alakult, és ennek is lett egy sztárrétege, mint bármelyik zenei stílusnak” – fejtegette a csíki rendezvény igazgatója.

Természetesen a középkornak, a reneszánsz és barokk kornak is megvoltak a sajátos hangszerei. Általános jellemzőjük, hogy halkan szóltak ezek a hangszerek. „Valószínű, a világban sem volt ilyen sok zaj mint most, sem motorzaj, sem számítógép. Például a lant és a csembaló is halk. A hangszereken bélhúrok voltak fémbevonat nélkül, és ez már eleve egy puhább, lágyabb hangzást eredményez. A fúvós hangszerek, a fuvolák, furulyák is halkabban szóltak” – avatott be Filip Ignác. Elmondta, voltak kifejezetten hangos hangszerek is, a trombiták és a dobok. Ezekkel lelkesítették az embereket legtöbbször egy-egy csata előtt.

A tizenkilencedik század vége felé egyre nagyobb lett az igény a hangosabb zenére, a bélhúrokat fémmel vonták be, és minden hangszerépítő azt kereste, hogyan lehetne hangosabbá tenni a zenét. „Ez az igény ma is megvan. Ezt általában úgy szokták elérni, hogy a húrokat magasabban hangolják fel, jobban megfeszítik őket, így erőteljesebb lesz a hangzásuk. Az, hogy a régi hangszerek és zene reneszánszát éljük, azt mutatja, hogy valami fontos elveszett, amit most újra fel akarunk fedezni. Az intim hangulatú, csendesebb zenék reneszánsza ez. Azért nem használunk a fesztiválon erősítést, mert az a hangerőt felerősíti ugyan, de épp az intim jellege vész el így a muzsikának, ami tulajdonképpen a lényege” – mutatott rá Filip Ignác.

Mint mondta, talán annak, aki először hall ilyet, unalmasnak tűnhet, de sokszor öt-tíz perc elég arra, hogy az agy és a fül ráhangolódjon erre a stílusra. „Aki viszont megérzi és megérti, hogy itt egy keskenyebb sávon van a sok-sok érzelem felsorakoztatva sok-sok finom árnyalattal, az egyre jobban megszereti a régizenét” – tette hozzá.