Riport: A brüsszeli üvegpalota nyílt titkai

Az épületcsoport belső rendezése nem üt el a belga főváros modern építészeti arculatától.
Brüsszelben a minden egyes négyzetméternyi terület kihasználása végett a régi, patinás épületeket sok helyen valósággal körülbástyázzák a modern stílusú  irodaházak, szállodák, bankok. A városrendészeti káosz olyannyira nyilvánvaló, hogy a központi övezet őslakossága az elővárosokba menekült. A nemrég érkezett idegenek viszonylag olcsón felvásárolták a központi fekvésű lakásokat, azonban ma már semmi sem olcsó Brüsszelben, sőt. Amióta az Európai Parlament felduzzadt és egyben felértékelődött, Brüszszel a világ egyik legdrágább fővárosává nőtte ki magát. A helybéliek – hacsak nem kereskedők – ezért a leginkább akkor örülnek a politikusoknak és munkatársaiknak, amikor havonta egyszer, egy hét erejéig, Strasbourgba helyezik át székhelyüket.

Bürokrácia a rendért
Ilyenkor nemcsak a város, hanem az Európai Parlament épülete is szinte teljesen kiürül. Máskor viszont pezseg az élet. A sokadalom ellenére mindenki nagyon jól tudja, mi a teendője. Az elfecsérelt idő, az esetlegesség, a véletlen itt szinte ismeretlen fogalmak. Minden jól olajozott gépezetként működik. „Mindenért hol ilyen, hol olyan nyomtatványt kell kitöltened. De ez így jó, hisz rend van, és szervezettség. Legalább egy fél évre előre ismerjük a programunkat, semmit nem bíznak a véletlenre. Nem volt nehéz megszoknom a bürokráciát, főleg az ilyenfajtát, hisz Romániában a tanfelügyelőségen dolgoztam. Ott is mindenért ilyen-olyan papírt kellett írni, azzal a különbséggel, hogy azt sem lehetett tudni, mit hoz a holnap, nemhogy melyek a jövő évi teendőim” – mosolyodik el Mariana Cosac, a román küldöttségeket fogadó hivatalnok, amikor az eurobürokráciáról kérdezzük. A látogatók érdeklődésére türelmesen válaszolgató hölgy kitér a kérdés elől, amikor az országimázs okozta kellemetlenségekről próbáljuk faggatni. „A romák kérdése nemcsak Romániának, hanem az egész Uniónak fejtörést okoz. Aztán minden országnak és minden népnek megvan a maga baja” – vágja ki magát. Amikor megkérjük, hogy néhány percre vetkőzze le a diplomataálarcot, belátja, hogy gyakran elkeseredik, amikor a város főterén vagy a kisvendéglőkben romániai koldusokkal vagy utcai zenészekkel találja szembe magát. Ilyenekkel nekünk is volt alkalmunk találkozni. A Szent Miklós-katedrális előtt cimbalmozó Marian Băluţă és társai még lemezt is adtak ki. A Bukarest mellől érkező cigányok ezt tíz euróért kínálgatták a járókelőknek. „A zenészek egyike, aki viszonylag jól megtanult franciául, a minap a tévében is megjelent. Tudtam, hogy ki az, de reméltem, hogy nem árulja el, hogy honnan jött. Nem is mondta el, de amikor a riporter már befejezettnek tekintette a beszélgetést, és nem kérdezett többet, az illető a kamera elé vágódott, és elkiáltotta, hogy Vive la Roumanie!” – neveti el magát a bukaresti hölgy, mielőtt „átadna” erdélyi magyar kollégájának.

Nincs alvás meg rejtvényezés
Kovács Richárd másfél éve dolgozik Brüsszelben. Előbb Szabó Károly képviselő asszisztense volt, majd a 2007-es novemberi választások után Sógor Csaba és Winkler Gyula „örökölte”, akárcsak az ötfős csapat több tagját. A 29 esztendős fiatalember Romániában közgazdasági diplomát szerzett, majd három és fél évet járt a politológiára. Politikusközeli pályáját az Országos Ifjúsági Hatóság vezetője, Borbély Károly mellett kezdte, akinek a bukaresti kabinetfőnöke volt. A két fővárosi munkát összehasonlítva egyértelműen a belgát tartja nehezebbnek, de érdekesebbnek is. „Az Európai Parlamentben Szabó Károly képviselő úr is sokkal kevesebbet rejtvényezhetett és sudokuzhatott, mint odahaza, Bukarestben” – mondja tréfásan régi főnökéről. Az euroképviselők már csak azért is kénytelenek sokkal komolyabban venni a brüsszeli munkát, mint a hazait, mert itt a zsebükre megy a játék. Az EP gyűléstermében senki nem engedi meg magának, hogy plenáris ülésen újságot olvasson vagy szundítson. „Aki a szavazásnál hiányzik, a napidíja bánja” – magyarázza Kovács, és hozzáteszi, hogy Bukaresttől eltérően, itt semmiként nem lehet a hiányzó kolléga „megbízásából” voksolni. Amikor a Tőkés László asszisztenseivel való kapcsolatáról kérdezem, Kovács diplomatikusan fogalmaz: „Erről talán annyit, hogy nem ők a legjobb barátaim”. A magyar–magyar ellentét az anyaországi munkatársak egymáshoz való viszonyulásán is tetten érhető. „Sajnos a magyarországi kollégák Brüsszelbe is elhozzák a budapesti széthúzó politikát. Még itt, a távolban is külön ünnepelték március 15-ét” – hozza fel az elkeserítő példát az aszszisztens. A parlament sajtószolgálatánál dolgozó Perger István viszont úgy látja, hogy nagyon sok esetben „nincs Trianon”, és az anyaországi, erdélyi és felvidéki magyar nemzetiségű képviselők egységesen szavaznak.

Lobbimunka a folyosón meg egy sör mellett
A román kollégákkal való viszonyt Medgyesi Emese, Sógor Csaba másik asszisztense úgy ítéli, hogy „sokkal jobb, mint a politikusoké”. A brüsszeli parlamentet egyébként az igencsak furcsa, sokszor kiszámíthatatlan kapcsolatok jellemzik. Mivel itt nincs kormánypárt meg ellenzék, az abszolút többség is hiányzik, ráadásul a frakciófegyelem sokkal lazább, alkalmi koalíciók köttetnek. A három éve Brüsszelben dolgozó Polner Gergely úgy látja: a képviselők egyik mindennapi legfontosabb feladata a szövetségesek keresése. „Rendkívül fontos, hogy a képviselő, függetlenül attól, hogy melyik frakció tagja, úgymond át tudjon nyúlni a másik csoportosulásba. Itt senkivel nem szabad rossz viszonyban lenni, de örök szövetséget sem szabad fogadni” – mutatja be a lobbimunka egyik jól bevált kulisszatitkát a nemzetközi tapasztalattal rendelkező jogász. „Ez azt jelenti, hogy szinte minden egyes törvény megszavazásához külön egyeztetéseket kell folytatnod, ami komoly lobbimunkát jelent” – állítja az EP-ben már egészen otthonosan mozgó Sógor. Ebbe a képviselők munkáját segítő aszszisztensek is bekapcsolódnak. „Annak idején, amikor Kónya-Hamar Sándor Brüsszelbe hozta a Bolyai Egyetem ügyét, mi is irodáról irodára jártunk. Hogy a végeredmény nem épp úgy alakult, ahogy szerettük volna, már nem rajtunk múlott” – sajnálkozik Kovács Richárd. Az erdélyi magyar önálló felsőoktatási intézmény újjáalakításának 2007-ben felvetett kérdése nem csak az Európai Néppárt tagjai között nem talált konszenzusra; az RMDSZ akkori képviselői sem tanúsították – az otthon oly sokat hangoztatott – egységet.
Az asszisztensek gyakran politikai vitákba is bekapcsolódnak. Kovácsnak leginkább akkor kell síkraszállnia Sógor igazáért, amikor főnökét valaki az autonómiatörekvései miatt támadja. „Ilyenkor mindig a Belgiumban élő németek helyzetét szoktam felhozni. Alig vannak hetvenezren, de saját kormánnyal rendelkeznek” – hangoztatja egyik érvét Sógor jobbkeze.
Az alkalmi koalíciókat illetően a képviselő azt sem rejti véka alá, hogy a kisebbségvédelmi politikát illetően gyakran talál támaszt a liberális meg a szocialista frakción belül. Kisebbségi kérdésben egységes álláspontot azonban egyetlen alakulat sem képvisel. Nem is csoda, hisz Sógor elmondása szerint nagyon sok nyugat-európai politikus még mindig rácsodálkozik arra, hogy Romániában magyarok is élnek. „Létezik egy másik réteg, amely ugyan tudja, hogy mi is ott élünk Erdélyben, de fogalma sincs arról, hogy bevándorlók vagyunk vagy netán hagyományos kisebbség” – mondja elképedve az Állampolgári, Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságban tevékenykedő Sógor. Ebből az alaphelyzetből eléggé nehéz megmagyarázni a brüszszeli politikusoknak, miért is ragaszkodik az erdélyi magyarság autonómiához. Egyes nyugati politikusok ismeretei nemcsak a nemzeti, hanem a vallási kisebbségeket illetően is hiányosak. „Maga az Európai Bizottság elnöke, José Emanuel Barroso is akkor tudta meg, hogy a románok egy része görög katolikus, miután Tőkés László meghívta Brüsszelbe az Erdélyi Görög Katolikus Érsekség főtanácsosát, Nicolae Anuşcát” – egészíti ki önmagát Sógor Csaba. Az identitás bemutatása és népszerűsítése érdekében minden eszközt meg kell ragadni, állítja a csíkszeredai református lelkész-képviselő. Ezt az alaptörvényt próbálja minél jobban alkalmazni mind a három erdélyi magyar EP-képviselő. A negyedikről, a liberális színekben Brüszszelbe jutott Csibi Magorról úgy látják, kisebbségi kérdésekben a hivatalos román állampolitikát képviseli. Ugyan még soha nem hangoztatta, hogy minálunk példásan lenne megoldva az erdélyi magyarság ügye, de óvakodott attól, hogy álláspontot foglaljon az autonómia vagy az önálló egyetem ügyében. Míg Sógor, Tőkés és Winkler az anyanyelvükön kapják kézhez a parlament nyomtatott anyagait, Csibi már az elején kikérte magának, hogy neki a román nyelvű változatot osszák ki. „Amikor kikerültünk Brüsszelbe, egy ideig valamennyien angolul szólaltunk fel. Aztán rájöttünk, hogy mások sem fitogtatják a nyelvtudásukat, így mi is áttértünk a magyarra. Minden alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy az itt dolgozó európai politikusokban tudatosítsuk: létezik egy másfél milliós erdélyi magyarság, amely önrendelkezésre vágyik” – vallja Sógor Csaba, aki éppen ebből a meggondolásból szívesen vesz részt minél több munkacsoportban és baráti társaságban. Mint mondja, a magyar kulturális műsorok szervezésétől a kocsmai meggyőző beszélgetésekig mindent bevet a nemes cél érdekében. Az elmúlt hónapokban erdélyi magyar és moldvai csángó tematikájú fotókiállítást szervezett, Tompa Gábort, Egyed Pétert, Tánczos Vilmost, Smaranda Enachét hívta meg előadást tartani. „De elhoztam a kolozsvári bábszínházat is, mely a képviselők és az EP-dolgozók gyermekeinek játszott. Ha meg kellett, kadarkával kínáltam a kollégáimat” – sorolja.

Itthonról ismerős jelenetek
Tájékozatlanságból, fáradtságból vagy éppenséggel a nagy hévből fakadóan a felszólalók Brüsszelben is szoktak „mellébeszélni”. Mindenki jót derült, amikor meghívottként az egyórás beszédet tartó Nicolas Sarkozy eltévesztette a schengeni országok számát, és csak a mellette ülő külügyminisztere bökésére javította ki magát. Az is előfordult, hogy az elfáradt fordító bakijának köszönhetően az iráni urándúsításból egyszerűen csak irándúsítás lett. Az euroképviselők közül a bohóckodásért a leginkább Benito Mussolini unokája felel. A posztfasiszta pártnak tartott Alleanza Nazionaleból származó Alessandra Mussolini például azzal a javaslattal állt elő, hogy vegyi úton kasztráltassák a gyermekeket erőszakoló pedofilokat. A plénum előtt gyakran üvöltöző olasz hölgy gyakran felbőszíti Hans-Gert Pöttering elnököt, akinek ilyenkor a nyakán kiduzzadnak az erek, és csak valami csodával határos visszafogó erőnek köszönhetően nem pukkad meg a méregtől. Még szerencse, az EP-elnököt a szigorú házszabály és a technika is segíti: az egypercesnél hosszabbra szabott felszólalások esetében, amikor az időmérő egy perc és tíz másodpercnél tart, hangosan csapódik az asztalra a kalapács. Ha még így sem sikerül hatni a túl nagy vehemenciát tanúsító kollégára, a magáról megfeledkezett felszólaló hang nélkül marad, magyarán kikapcsolják a mikrofonját. De akad olyan képviselő is, aki nem a szópárbajt választja, inkább a pingvineknek csúfolt, frakkba öltözött és ruhájukon láncot viselő biztonsági személyzettel csap össze. De, mondják az épületben dolgozó technokraták, ilyen is kell, hisz e nélkül túl száraz és unalmas lenne a brüsszeli élet.