Ország a Balkánon a nacionalizmus áldozataként

Két évtized után sem egyértelmű ugyanis, hogy az 1992–1995-ös délszláv háborút lezáró dokumentum valójában hasznos vagy inkább káros volt-e az érintett országok számára. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a megállapodásra szükség volt, mert meg kellett állítani a vérontást a Nyugat-Balkánon.

1995. november 21-én az amerikai Daytonban Jugoszlávia, Horvátország és Bosznia vezetői keretmegállapodást kötöttek, amely lezárta a boszniai háborút. Ennek folyományaként Bosznia-Hercegovinát két, nagy önállóságot élvező úgynevezett entitásra osztották: a terület 51 százalékát kitevő, bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-hercegovinai Föderációra és a többségében szerbek lakta Boszniai Szerb Köztársaságra. A bosnyák–horvát föderáció további részekből, kantonokból áll.

A daytoni szerződés alapján a két entitásnak külön kormánya, parlamentje és alkotmánya is van. Bár 1995-ben sem a horvát, sem a bosnyák, sem a szerb fél nem volt elégedett a békeszerződésben foglaltakkal, Balsa Spadijer, a tárgyalásokon részt vevő szerb küldöttség tanácsadója szerint húsz év távlatából is ez a megoldás tűnik a legelfogadhatóbbnak. Az MTI által idézett szakértő szerint a megállapodás legnagyobb érdeme, hogy mindhárom érintett népcsoport ugyanolyan jogokat kapott, és Bosznia-Hercegovinában egyetlen döntést sem lehet meghozni, amíg nincs közöttük egyetértés.

Ivo Viskovic, a Belgrádi Egyetem politikatudományi karának tanára szerint a megállapodás ugyan békét hozott a térségbe, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, amelyek a békés egymás mellett élést voltak hivatottak megújítani. Viskovic a kilencvenes évekre jellemző nacionalizmus áldozatának, „járulékos kárának” nevezte a háború után létrejövő Bosznia-Hercegovinát.

Sinisa Tatalovic, a Zágrábi Egyetem politikatudományi karának tanára arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a háború után az emberek újra felvehették egymással a kapcsolatot, az azóta eltelt húsz évben felnőtt generációk már szinte egymástól elválasztva, három népcsoportra osztva, zárt közösségben élnek. Jól jellemzi az itteni helyzetet az úgynevezett Sejdic–Finci-ügy.

Dervo Sejdic és Jakob Finci boszniai roma, illetve boszniai zsidó férfi 2006-ban az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult azzal a panasszal, hogy országuk alkotmánya másodrendű állampolgárnak minősíti őket. Az alkotmány ugyanis megkülönbözteti a három „államalkotó” népcsoportot, a bosnyákokat, a horvátokat és a szerbeket, valamint az „egyéb” népcsoportokat. Azok, akik nem az államalkotó népcsoport tagjai, nem kerülhetnek be a törvényhozásba. A strasbourgi bíróság 2009-es ítéletében Sejdicnek és Fincinek adott igazat, az EU pedig azt várja Bosznia-Hercegovinától, hogy törölje el a diszkriminációt.

A működésképtelen államapparátus problémáit tovább súlyosbítja, hogy Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke minden alkalmat megragad arra, hogy országrésze függetlenedése mellett szólaljon fel. Ha pedig az megtörténne, akkor a daytoni megállapodás érvényét veszítené, és légüres tér alakulhatna ki a boszniai politikában.