Nagyhatalmak Líbia ellen

Moammer el-Kadhafi líbiai vezető 1942-ben született a Szirt nevű város közelében elterülő sivatagban. Líbiai és brit katonai iskolákban tanulta meg a hadászat minden csínját-bínját, s már egészen fiatalon a monarchia megdöntéséről álmodozott. Kadhafi gondolkodásmódjára nagy hatással volt az arab nacionalizmus legendás alakja, a gyarmati hatalmak ügyeskedéseire fittyet hányó Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök, aki miatt állítólag ki is rúgták az iskolából, mivel a diák Nasszert támogató tüntetést szervezett. Úgy látszik, a rokonszenv kölcsönös volt, ugyanis röviddel halála előtt az egyiptomi vezető elismerően nyilatkozott a lánglelkű ifjúról: „Eléggé kedvelem Kadhafit. Arra emlékeztet, amilyen én voltam ennyi idősen.”

1970 után a líbiai forradalom atyja mindent megtett, hogy méltónak bizonyuljon a dicséretre: a gyarmati hatalmak elleni harc jegyében 15–25 ezer olaszt utasított ki az országból, felszámolta az amerikai, illetve brit katonai támaszpontokat, és a tripoli katedrálisból Gamal Abdel Nasszer mecsetet csinált. Emellett a pánarab délibábot kergetve 1972-ben kikiáltotta az Arab Köztársaságok Szövetségét. Ebben Szíria és Egyiptom lett volna társa, de a terv végül füstbe ment. Kadhafit azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Miután kelettel csődöt mondott, 1974-ben nyugat felé fordult, és Habíb Burgiba tunéziai elnököt környékezte meg kérésével, de ez a szövetség is kútba esett.

Kadhafi az ezredforduló előtt több évtizeden keresztül a nemzetközi közösség fekete báránya volt, így a jelenlegi szerep nem ismeretlen számára. Az 1959-ben felfedezett olajkészletek a hatvanas-hetvenes évekre elkezdtek komoly jövedelmet hozni, és Líbia 1969-ben átvette Kuvaittól az ötödik legnagyobb exportőr címét. Az ezredes támaszkodott is ezekre a bevételekre, de a „folyékony arany” éppúgy bizonyult átoknak, mint áldásnak, hiszen „elvadította” a petrodollárokból alig-alig részesülő kelet-líbiai törzseket. Emellett az Egyesült Államok ellen bevetett olajfegyver is több kárt okozott, mint hasznot. Kadhafi az olajbevételeknek köszönhetően a felkelőcsoportok és a terroristák elsőszámú patrónusává vált: segítségére a szakadár Ír Köztársasági Hadseregtől (IRA) a Fülöp-szigeteki Moro Nemzeti Felszabadítási Fronton (MNLF) át a Palesztinai Felszabadítási Szervezetig (PLO) mindenki igényt tarthatott.
Ennek fényében érthetők Ronald Reagan néhai amerikai elnök kirohanásai, amelyekben „barbárnak”, „vakbuzgónak”, illetve „a Közel-Kelet veszett kutyájának” nevezte az ezredest. Reagan hivatalba lépése utáni első intézkedései között lelövetett két líbiai vadászrepülőt a Földközi-tenger vitatott vizei felett, valamint felszólította az amerikai állampolgárokat, hogy hagyják el az észak-afrikai országot, illetve ne utazzanak oda. Washington azzal vádolta Tripolit, hogy merényletet tervezett az amerikai elnök és fontos kormánytagok ellen. A támadáshoz már csak indok kellett: ez az 1986-os nyugat-berlini diszkórobbantás volt, amelyet Líbiának tulajdonítottak. A szórakozóhelyen szolgálaton kívüli amerikai katonák múlatták az időt, közülük ketten meghaltak a merényletben. Washington válaszul Tripolit és Bengázit bombázta: Kadhafi fogadott lánya állítólag ekkor vesztette életét.

Kadhafival egészen az utóbbi évekig London sem volt jóban. Ennek egyik oka Yvonne Fletcher rendőr meggyilkolása volt, akit Líbia londoni nagykövetségének épületéből lőttek le, mikor tüzet nyitottak az ott tüntetőkre. Ehhez jött még az 1988-as Lockerbie-merénylet, amely Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is megrendítette. A Pan Am London és New York között közlekedő járatának lezuhanásakor 270 ember vesztette életét.

A líbiai vezető pálfordulása a kilencvenes évek elején kiszabott ENSZ-szankciók után következett be. Kadhafi számára nem volt ismeretlen a reálpolitika, és belátta, hogy országa kegyetlenül megsínyli a büntető intézkedéseket, így végül engedett a nemzetközi közösség nyomásának, és kiadta a Lockerbie-merénylet elkövetőit. „A veszett kutya” ettől kezdve újabb és újabb meglepetésekkel szolgált: elsőként követelte az Oszama bin Laden terroristavezér elleni nemzetközi elfogatóparancs kiadását 1998-ban, első muszlim vezetőként ítélte el a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat, sőt véradásra szólította fel a líbiaiakat az amerikai áldozatok javára.

Az ezredes felhagyott a terroristák támogatásával, önként lerántotta a leplet Líbia tömegpusztító fegyvereiről, majd fel is számolta azokat, és 2,7 milliárd dollár kártérítést fizetett a Lockerbie-merénylet áldozatai hozzátartozóinak. Cserében Líbia lassan viszszakapcsolódhatott a nemzetközi vérkeringésbe, és újra külföldi befektetések célpontjává vált. Az egyeduralkodó hatalomra kerülésének 39. évfordulóját a következő – nyugati fülekben kedvesen csengő – szavakkal ünnepelte: „nem lesz több háború, pusztítás vagy terrorcselekmény.” A bűnbánás annyira jól sikerült, hogy Kadhafival többek között Tony Blair és Gordon Brown volt brit miniszterelnökök is szóba álltak, Silvio Berlusconi olasz kormányfő pedig bunga-bunga mesterévé fogadta a női testőrgárdájáról is ismert ezredest.

Bár Líbia viszonya a külvilághoz újra rendeződni látszott, az otthoni helyzet korántsem volt túl fényes, hiszen Kadhafi továbbra is a Zöld könyvében lefektetett alapelveknek megfelelően kormányozta az országot. Ezek szerint a pártok és a demokrácia nem képviseli elég jól a nép érdekét, tehát választásokra sincs szükség. Az ezredes eredetileg a kapitalizmus és a kommunizmus alternatíváját akarta létrehozni, s mindenben egyediségre törekedett.