„Aki bajba sodorja magát” – Nelson Mandela-portré

Nyugati típusú nevelésben részesült, az iskolában tanárnőjétől kapta a Nelson keresztnevet. Felsőfokú tanulmányait a kizárólag feketék számára fenntartott Fort Hare Egyetemen folytatta, itt kezdett politizálni, ami miatt eltanácsolták, s végül a johannesburgi Witwatersrand Egyetemen szerzett jogi diplomát.

1944-ben lépett be a feketék jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC), 1947-ben a szervezet ifjúsági szövetségének titkáraként szállt szembe a feketék és fehérek elkülönítését a végletekig vivő apartheid rendszerrel. 1952-ben lett az ANC transvaali regionális szervezetének az elnöke, egyben az ANC elnökhelyettese. 1952-ben Oliver Tambóval, az ANC egyik későbbi elnökével együtt nyitotta meg az első fekete ügyvédi irodát Johannesburgban, hogy ezzel is segíteni tudjon az apartheidtörvények által sújtott fekete sorstársainak.

1956 decemberében - az ANC más vezetőivel együtt - letartóztatták, hazaárulás vádjával perbe fogták - mondván hogy az országban kommunista felkelést akartak szítani -, de négy évig húzódó per után társaival együtt felmentették. Kiszabadulva már nem látott esélyt a törvényes keretek közötti küzdelemre, úgy látta, hogy harcolni kell a fokozódó elnyomás ellen, ezért illegalitásba vonult, és a Nemzet Lándzsája (Umkhonto we Sizwe) néven létrehozta az ANC földalatti katonai szervezetét, amelynek ő lett a parancsnoka.

1962-ben ismét letartóztatták, majd más aktivistákkal együtt, szabotázs- és terrorcselekményben való részvétel vádjával bíróság elé állították. 1964-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték és a Fokváros melletti hírhedt Robben-börtönszigeten tartották fogva. A börtönből félévente egyszer írhatott levelet és fogadhatott látogatókat. Apró kőcellában lakott, mindennap követ tört, ő mégis visszautasította a politikai megadás fejében többször felkínált amnesztiát.

Az apartheidet szankciókkal sújtó nemzetközi közösség nem feledkezett el róla, s a szabadon bocsátását követelő törekvések hatására 1986-ban – még fogolyként – titkos tárgyalásokat kezdett vele a dél-afrikai kormány. Mandelát 27 évi raboskodás után, 1990. február 11-én szabadon bocsátották, Frederik Willem de Klerk államfő pedig bejelentette, hogy legalizálják az ANC-t, és lépéseket tesznek az apartheid teljes megszüntetésére.

Törekvéseikért 1993-ban mindketten Nobel-békedíjat kaptak – az átvételkor Mandela így fogalmazott: „Szerepünk nem több, mint hogy népünk millióinak képviseletében állunk ma itt. Nekik volt bátorságuk felkelni egy olyan társadalmi rend ellen, amelynek lényege a háború, az erőszak, a fajüldözés, az elnyomás, és amely egy egész nép hanyatlását okozta. Engedjük felvirradni egy új korszak hajnalát\".

Az 1994. évi első szabad választásokkal, amelyet az ANC nyert meg, új korszak köszöntött be a Dél-Afrikai Köztársaságban. Mandela lett az ország első fekete bőrű elnöke, alelnökévé pedig de Klerket választotta. Az ország első embereként a feketék növekvő igényei és a fehérek félelmeinek leküzdése között kellett egyensúlyoznia. Az államfői tisztségről 1999-ben köszönt le. Idejét ezután a gyermekjogok védelmének, az írástudatlanság, a szegénység és az AIDS elleni küzdelemnek szentelte.