Gerriet Jan Buccnk: Romániában minden más - interjú a nagyborosnyói holland vállalkozóval

A műhelyben a bútor mellett lépcsőt és padlóburkolatot is gyártanak. Gerriet Jan Buccnk, a cég holland tulajdonosa 1998-ban járt először Erdélyben, akkor alakította meg a román–holland vegyesvállalkozást. A romániai társtulajdono-sok 2004-ben eladták részvényeiket, a cég azóta száz százalékban holland tőkével működik.

– Mivel foglalkozott korábban Hollandiában?
– Hollandia keleti részéről származom, azon a vidéken a földművelés az alapágazat. Édesapám vállalkozásába álltam be, állateledelt gyártottunk: sertés-, marha-, de elsősorban csirketápot. Mire betöltöttem az ötven évet,  három nagyvállalatot működtettünk Hollandiában. Egyik leányvállalatunkat Rotterdam mellé telepítettük, onnan könnyebb volt hajót bérelni, hogy a tápot szállítani tudjuk. Ez a gyárunk azonban túl közel volt a lakóházakhoz, a termelés zajjal és piszokkal járt, ezért úgy döntöttünk, eladjuk a gyártósorokat, és az üzem helyére, a folyó partján barátságos, otthonos lakóparkot építettünk.

Ebből a pénzből alapítottunk egy IT-céget, mert úgy láttuk, ennek az ágazatnak van jövője. Aztán a bátyám fia felnőtt, ő is ki akarta venni a részét a vállalat vezetéséből. Nekem három lányom van, őket nem érdekelte a vállalkozás. Szerintem három kapitány túl sok lett volna a hajón, ezért kiszálltam. Akkor belevágtam a fafeldolgozásba, Chiléből hoztam a fát, és ablakkereteket gyártottunk. Mégsem működött minden a tervek szerint, mert bár a Chilében megvásárolt fát a helyszínen szakszerűen kiszárítottuk, mire elért Hollandiába, teljesen elszíneződött, és az eredeti fehér színe nem volt sehol. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk leállni a gyártással.  Akkor szólt a barátom, hogy neki vannak Erdélyben fával foglalkozó ismerősei, akik üzleti partnereket keresnek.

– Addig soha nem járt Romániában?
– Nem. Ez a barátom Hollandiában a helyi futballklub elnöke, különben tulipántermesztéssel foglalkozik. Ő sokat járt Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre is, rengeteg adományt, ajándékot hozott. Vele jöttem el Sepsiszentgyörgyre, majd néhány hónap után megalakítottuk a vegyesvállalkozást. Sepsiszentgyörgyön is létrehozhattuk volna a műhelyt, de én nem felejtettem el, hogy Hollandiában felszámoltuk a városi gyárunkat, ezért inkább Nagyborosnyóra esett a választásom. Felvásároltuk a telket, elhagyott épületeket újítottunk fel, szárítókat építettünk.

Első lépésben falépcsőkhöz készítettünk félkész elemeket. Az első években mindent Hollandiában értékesítettünk, csak néhány éve dolgozunk a romániai piacra, elsősorban Bukarestből vannak rendeléseink. Jelenleg nappali- és ebédlőbútort gyártunk, de rendelésre bármit elkészítünk, konyhabútort, hálószobabútort is. Csak tömör tölgyfából dolgozunk, és magas minőséget állítunk elő. Az évek során 800 ezer eurót fektettem be, utoljára tavaly decemberben üzemeltünk be egy új gépsort. Az éves üzleti forgalom 700–800 ezer euró, voltak évek, amikor elértük az egymillió eurót is.

– Hogyan döntötte el, mit gyárt, mivel foglalkozik?
– Meg kellett találni a piaci rést, ahova versenyképes árakkal be tudunk törni. Például jó kapcsolataim voltak holland székforgalmazókkal, de azon a területen nem tudtuk felvenni a versenyt a kínai, indonéz termelőkkel. Kínában negyven dollárcent az órabér, napi 12 órát, heti hat napot dolgoznak, gyakran gyereket foglalkoztatnak. Ezért úgy gondoltam, a magas minőségű bútor gyártásával próbálkozom.  A jómodú középréteget célozzuk meg, a tölgy drága fa, és mi nem foglalkozunk préselt lemezzel.

Hollandiában kifogástalan minőséget várnak el, a megbeszélt időre mindig le kell szállítani az árut. Egy órát sem lehet késni, minden nagyon szervezett, a kamion lerakása percre pontosan be van ütemezve, ha elkéstél, a helyedet már elfoglalták, és nincs ahova letenned az árut, fordulhatsz vele vissza. Persze ha valami közbejön, lehet telefonálni, de ez a lehető legritkábban fordulhat elő.

–Mennyiben érezték meg a válságot?
– Nagyon nehéz volt az elmúlt év, sőt ennek is az eleje. Úgy gondolom, a mélypont még csak ezután következik. 2008-hoz viszonyítva 30–35 százalékkal esett vissza a megrendelésünk és a forgalmunk. Hollandiában is érződik a válság hatása. Egy ideje lohn- rendszerben dolgozunk, mert kénytelenek vagyunk a tölgyfát Németországból importálni. A holland partnercég felvásárolja a német nyersanyagot, elküldi nekünk Borosnyóra, mi visszaküldjük a készterméket.

A romániai tölgy nem a legalkalmasabb a holland exportra, mert nagy a szintkülönbség és más a nedvességtartalom. Rengeteg gondunk volt, mert elkészítettük a tömör tölgyfaasztalt, és két hét múlva telefonált a megrendelő, hogy elferdült. Vissza kellett hozzuk vagy kicseréljük, ez sok bosszúsággal és ráfizetéssel járt. Aztán megtudtuk, hogy a német tölgy jobban bírja a holland viszonyokat és olcsóbb. A belföldre gyártott termékeket továbbra is romániai tölgyből készítjük, hiszen itt nincsenek gondok a megváltozott nedvességtartalommal.

– Mi volt a legnehezebb a romániai vállalkozásban?
– Nehéz volt megszoknom, hogy Romániában nem veszik túl komolyan az időpontokat. Előfordult például, hogy tíz órára megbeszéltem a találkozót egy segesvári vállalkozóval a saját székházába, én 150 kilométerről percre pontosan érkeztem, ő viszont egy órát késett. Meglepő, hogy mindenki elfogadja ezt. Ugyanakkor az a szomorú tapasztalatom, hogy mielőtt bármit elkezd az ember Romániában, keresnie kell egy nagyon jó ügyvédet. Állandóan pereskedünk.

– Hogy látja, mit kellene változtatni?
– Az az érzésem, hogy itt a kormányzat gyűlöli, és megpróbálja elpusztítani a vállalkozásokat. A cégek semmilyen támogatást nem kapnak. Nem is lehet semmilyen állami segítséget elvárni, hiszen itt még a fiataloknak sem ad lakást az állam, kénytelenek hatalmas kölcsönből tömbházlakást vásárolni, ha el akarnak költözni a szüleiktől.

A húszszázalékos kamat is kegyetlen, egy vállalatnak sincs akkora nyeresége, hogy a húszszázalékos kamatot vissza tudja fizetni. Hollandiában a kereskedelmi kamara segíti a fiatal vállalkozókat, az első öt évben nem kell visszafizetniük a bankkölcsönt, így levegőhöz jutnak, és amikor megerősödtek, kezdik törleszteni a tartozást. Jobban oda kell figyelni a minőségre, ebben a szakiskolák is nagy szerepet vállalhatnának. Voltam egy szakiskolában, a gyerekek okosak voltak, a tanáraik odaadóak, lelkesek, de nem voltak szerszámaik, gépeik, műhelyük, ahol rendesen elsajátíthatták volna a szakmát.

– Mi tartja itt Nagyborosnyón?
– Az időm felét otthon töltöm Hollandiában az unokáimmal. Ide az emberek kötnek, és az, hogy itt sokat tudok segíteni. A műhelyben szakképzetlen emberek dolgoznak, akik most gyönyörű asztalokat, szekrényeket készítenek. Én olyan szellemben nőttem fel, hogy mindig segíteni kell a rászorulókon, a nálunk szegényebbeken. Láttam, hogy a borosnyóiaknak nincs kerékpárjuk, megszerveztük a holland barátaimmal, hogy egyik többnapos lóversenyen egy esti koncertre nem kérünk belépőt, de mindenkinek hoznia kellett egy kerékpárt. A több száz biciklit elhoztuk Borosnyóra. Hatvanéves vagyok, vallom, hogy a pénz nem boldogít, az élet végén arról kell számot adnunk, ami jót cselekedtünk, amit segíthettünk.