– Milyen gyerek voltál?

– Csintalan, a focival kétszer törtem el a kezem. Igazi gyerekkorom volt, megesett, hogy elszöktünk otthonról, a szomszéd kertjéből loptuk az almát, karalábét, murkot, vagy amit épp találtunk. Kicsi korom óta a lépcsőház, a blokk előtt reggeltől estig rúgtuk a labdát. Két csapatot csináltunk, a falon volt az egyik kapu, a másik pedig a poroló volt. Sokat lógtunk a játszótéren. Szép, egészséges volt a gyerekkorom.

– Sepsiszentgyörgyön születtél, nőttél fel. Mikor mentél először fociedzésre?

– Hét-nyolc éves lehettem, amikor Karácsony József tanár úrhoz jártunk a bitumenpályára. Ötödikes voltam, amikor szüleim beírattak a sportosztályba, akkor Domokos Sándor volt a testnevelő tanárunk.

– Kis termetű voltál?

– Igen, az osztályban a tornasorban hátulról a második, harmadik voltam. No de visszatérve, én akkor nagyon haragudtam a tanár úrra, hogy miért küldött ki a kapuból. Aztán csak beigazolódott, hogy jó döntést hozott. Jöttek az iskolák közötti kadetbajnokságok, lassan megszerettem az új posztomat. Nem volt nehéz, rúgtam a gólokat. A csatárt istenítik, ha találatot szerez, ezt már akkor megtapasztaltam.

– Így lettél kapusból csatár?

– Nem is játszottam más pozícióban. A gólszerzést megízleltem, így ott is maradtam. Ahogy a foci volt az egyetlen sportág, amit műveltem. Nem igaz, hogy mást nem próbáltam ki, de csak labdarúgóedzésekre jártam.

– Nagyon fiatalon, ifiként volt az első hivatalos mérkőzésed a felnőttek között.

– Tizenhét éves voltam, amikor már felkerültem a nagyokhoz. A Sepsiszentgyörgyi Oltul akkor jutott fel a harmadosztályba, a „céligába”. Polgár László edző dobott be a mély vízbe. Hazai környezetben mutatkoztam be, a Pandurii Tg. Jiu ellen. Ők a feljutást célozták meg, itthon 2-2-nél kiharcoltam egy tizenegyest, amit értékesítettek, így azzal megnyertük a meccset. 

– Milyen volt ez az időszakod az Oltulnál?

– Három évet voltunk a harmadik ligában, aztán feljutottunk. Szerintem akkor volt Sepsiszentgyörgynek a legjobb csapata. Abból a szempontból, hogy a legtöbb helyi labdarúgó volt a keretben. Ha jól emlékszem, tizennégyen-tizenöten voltunk helybéliek. Nagyon összetartó, jó gárda volt az. Sajnos anyagi és más okok miatt is csupán egy évet töltöttünk el a másodosztályban. Nekem ez az idény már a távozásé volt, kiszemelt a Petrolul Ploiești.

– Ez volt az első kontaktod a profi labdarúgással.

– A Petrolul akkor esett ki az élvonalból, egyesült az Astrával. Minden teljesen más volt, a célkitűzés a visszajutás volt. A nézők, a körülmények olyanok voltak, amivel én addig nem nagyon találkoztam.

– A brassói klub akkor még másodosztályos volt.

– Dinu Gheorghe volt az elnök, Răzvan Lucescu az edző. Nem is volt kérdés, az első idényben simán jutottunk fel az 1. Ligába. Huszonnégy találattal én voltam a másodosztály gólkirálya akkor. Négy és fél év következett az élvonalban. A Cenk alatti városban jól éreztem magam, közel volt az otthon, a család. Itt volt az első igazi találkozásom a legjobbakkal.

– Aztán mégis távoztál, jött az FC Botoșani.

– Az igazság az, hogy nem volt nagy kedvem a váltáshoz. Jól éreztem magam Brassóban, a fene akart 350 kilométerre elutazni. Az ügynököm és a feleségem kérésére ültem le beszélgetni az ottani tulajjal, Cornel Schweizerrel. A román fociban ez az ember egyedi: egyenes, karakteres, tiszta lelkű. Elsőre megfogott, azt mondtam, fél évre aláírok, aztán ha nem jutunk fel az élvonalba, nem maradok. A téli szünetben öt pontra volt a csapat a feljutástól. Meglett, így ott ragadtam. Legszebb éveimet ott élhettem meg: házi gólkirály voltam, a második szezonban elcsíptük az Európa Liga-indulást. A selejtezőben a Legia Varsóval játszottunk, úgyhogy ez is maradandó élmény volt.

– Pályafutásod során volt bármiféle hátrányod abból, hogy magyar vagy?

– A lelátóról kaptam ezt-azt. Csapaton belül sehol, soha nem volt megvetés amiatt, hogy magyar vagyok. Bárhol is voltam, tiszteltek. Persze mindenhol kitettem a lelkemet a pályán, így ez biztosan sokat számított. 

– Nem hittél benne?

– Nem. Lacival azt is egyeztettük, hogy valahogy maradjunk benn a 2. Ligában, nehogy kiessünk. Ezzel szemben történelmet írtunk, egyből feljutottunk. Ez valami fantasztikus élmény volt. Így az FC Voluntari ellen

– Mit adott számodra a labdarúgás?

– Mindent! Ha még egyszer megszülethetnék, akkor is focista lennék. Örömet, bánatot, országot, világot láthatsz, emberekkel ismerkedsz, sztárokkal, nézőkkel találkozol. Megállítanak az utcán, gratulálnak, aláírást kérnek.

– Többször említetted a családot. Úgy gondolom, legalább annyira fontosak számodra, mint a foci.

– A feleségem, Gabriella háromszéki, végig nagyon kitartó volt. A fiam, Kristóf nyolc-, a kislányom, Panka hatéves. Ők Botoșani és Sepsiszentgyörgy között éltek az elején, mindig megtették az utat hozzám, majd vissza. Nem volt könnyű időszak. A feleségem volt, aki összetartotta a családot, bátorított, amikor kellett. Nagyon hálás vagyok neki. Kristóf focizik, a nyomdokomba lépett. Talán mókás, ő is kapusként kezdte. Egy évet volt ott, ügyes, díjakat nyert. Decembertől megunta a hálóőrködést, kijött. Örültem ennek, így már egyéni edzésekkel is tudom fejleszteni, jó ballábas játékos válhat belőle.

– Teljesnek érzed az aktív pályafutásodat?

– Talán az kimaradt belőle, hogy nem fociztam külföldön. Nem ízlelhettem meg, milyen az idegenlégióskodás.

– Milyen viszonyban állsz az ingekkel és az öltönyökkel?

– Soha nem akartam edző lenni. Ez volt a vágyam, hogy egy csapatnál maradjak, ha már nem játszhatom, de ne én legyek a tréner. Üljek nyugodtan, nézzem a meccset, nyakkendőben.