Sóvíz, az étekíz – sós kutakba tekintettünk, kártyával merítettünk, a káposztát elleveztük

Molnár Melinda 2019. február 06., 16:01

A Mint a sót az ételben című mesében a legkisebb királykisasszony bebizonyította, hogy a szeretet minőségének legkifejezőbb cselekedete a táplálék sóval történő ízesítése. Ha Lövétén, Almáson, Korondon és pár száz másik, sós kúttal rendelkező erdélyi falunkban élt volt a hercegnő, vízsót öntött volna királyi atyja étkeibe – szeretetét bizonyítandó. Mély kútba, a történelemébe, hagyományába tekinthetünk, ha a sós víz felhasználását kutatjuk. Tartsanak velünk!

HIRDETÉS

Jó súlya van a lövétei vízsónak, férfierőt igényel. György Levente „mentette ki” nekünk Fotó: Veres Nándor

Egyik évben a Kisasszony-napi templombúcsún a szónok felemlegette a mondást, mely szerint a Jóisten azért adta a lövéteieknek a sós kutat, mert az ottani családokban mindig sok gyermek volt.

Aranyértékű ajándék

„A közelmúltig soha nem volt a háztartás legkisebb tétele az étekíz, azaz a só. Sőt! A só és sós víz hasznosítása, a vele való kereskedés a régi időktől fogva minden rendű székely embernek jogában állott, s csak az 1562. évi felkelés után estek el a közrendű székelyek a »szabad só« használatától” – tudtuk meg Mihály János történésztől.

A só a 18. században már Székelyföldön is állami monopólium volt, „aranyáron” mérték. A sós kúttal rendelkező településeken nem tudták teljesen megtiltani a sóvíz- vagy vízsóhasználatot, ezért korlátozták, adagolását a családtagok és állataik számához kötötték, a sóőrök pedig éberen vigyázták a sócédula alapú vízhordást. Azt is tudjuk, hogy minden településen csak egy-egy sós kút vagy sós forrás használatát engedélyezték, amely fölé szabványos, zárral ellátott faházikó épült, így évszázadok óta kereskedők közvetítése nélkül jutottak az élethez nélkülözhetetlen, de drága ásványhoz.

A homoródalmási sóvíz híre külországokba is eljutott – Deák Mózes bácsi a tudója Fotó: Veres Nándor

Mindmáig furfangos, két vaskulcsra járó a lövétei sóház bükkfa zárja: az ősök úgy határoztak, csak együtt tudja nyitni-zárni a sóbíró és a falu bírója, hogy ne lehesen jogtalanul sós vizet szolgáltatni, netán eladni.

Még pár évtizede is hajnalonta álltak sorba a lovas szánok vagy szekerek a sós kút utcájában, pirkadatra meg is rakodtak, hogy ne érjenek oda a távolabbi települések igénylői. Mint régen a rendtartó székely faluban, ma is ügyelnek a sós kutakra, de ez elsősorban a sóházak gondozására vonatkozik. Házszentelés idején a pap minden évben áldást kér a lövétei sóházra is.

Két kézre és két kulcsra jár a lövétei sóház biztonsági zárja Fotó: Veres Nándor

Főzéshez, tartósításhoz és testi nyavalyákra

Ma a falut, de idegenből érkezetteket is ellenszolgáltatás nélkül kiszolgálja a kút – tudtuk meg a helyszínen a jelenlegi lövétei „kulcsártól”, György Leventétől.

Nyitási időben a források vize szabadon, szükséglet szerint elvihető: főzéshez, ételek ízesítéséhez, ősszel savanyúságkészítéshez, káposztaeltevéshez, a disznóvágások időszakában a húsfélék tartósításához, alkalmanként pedig gyógyászati célokra.

Egy-egy szép palackban, címkével, használati utasítással remek helyitermék-ajándék lehet. Ne kóstolja meg vegyítés nélkül az, akinek könnyen kiszökik a könnye!

„Sóscsobán”, a kristályos- és porsóképződés lövétei faedénye Fotó: Veres Nándor

Az idősebb asszonyoknál a konyhában, kamrában manapság is kézügyben van üvegben vagy kancsóban a sóvíz: ízesítésként, tapasztalatuk szerint kanállal adagolják levesételek főzésekor, de kenyérdagasztáskor is.

A mezőre könnyebb volt porsó formában vinni, ezért elpárologtatták vagy kifőzték a sóvizet. Hófehér, vegyszermentes kristályos só nyerhető, amit mindmáig így állítanak elő, és használnak is. Lövétén a sós kúti 30–40 literes, dongás, csonka kúp alakú, fenyőfából készült „sóscsobán” oldaláról kaparható le a minőségi ízesítő kristály, ezért folyamatosan adagolják bele a kút áldását. Hasonlóképpen párologtatják a portákon az eszterhéj alatt tárolt „sóscsobánban”, amelynek a „káváját” (abroncsát) általában „magyarófából” (mogyorófából) készítették, mert azt nem „eszi meg” a só.

Lakat alatt tartják az almási sós forrást Fotó: Veres Nándor

Meglátszik a sós kutak vízszintjén a disznóvágási időszak: kiváló a húsfélék tartósításához. A sótartalomtól függően megfelelő – általában egy a tízhez arányú elegyítésű – oldatában pácolt szalonna olyan állagú lesz, mint a vaj. Az is szokás, hogy a szalonnát füstölés után is sós vízben tárolják, mert akkor nem avasodik meg.

Beszélhetnénk még a sós víznek az állattartásban játszott szerepéről és gyógyászati hasznosításáról, de ezek túllépik a gasztronómiai tematikát. Vannak még az ásványi nyersanyaghoz tartozó mesterségek és népi foglalkozások is – ilyen volt a korondiak sóvízhordása, az ehhez szükséges cserépkorsók korongozása, égetése és forgalmazása. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a korondiak sókereskedelemmel is foglalkoztak: a magas koncentrátumú sós vizet cserépfazakakban főzték, párologtatták, majd a megkövesedett „sósonkolyt” a szomszédos falvakban gabonára cserélték.

Disznóvágások után, január-februárban leapad a sós kút vízszintje, mélyről kell kimerni Fotó: Veres Nándor

Lakat alatt

Az általunk meglátogatott lövétei és homoródalmási sós kutak lakat alatt vannak, azaz a hét meghatározott napjain és óráiban lehet belőlük meríteni.

Mindkét településen régi a forrás fölé emelt kis épület. A homoródalmási ajtó feletti gerendáján az Anno 1801 felirat olvasható, a lövétei 1866. július 3-án leégett, utána építették a ma is álló sóházat. Almáson Deák Mózes bácsi a kulcsár. Elmesélte, hogy a sós kút épülete először a Sósmart alatti forrásra volt építve, egy tragédia miatt költöztették mai helyére.

Már nem fakupával mérik ki az vízsóadagokat, de Lövétén fából készült kártyákkal merítenek a kútból. Mint megtudtuk, a vízszint soha nem emelkedik a káva fölé, és nem is folyik túl. Ugyanakkor láthattuk, hogy ezekben az építményekben nem használtak fémet, még a szögek is fából készültek, mert a sópárás levegő „megette” volna. Hogy a kút oldalát merítéskor ne kopolják, és ne hulljon bele a sós föld, a köblük vagy gárdjuk bélletét egy odvas farönkből vájták, képezték ki.

A sós lé a zöldségsavanyítás alapanyaga Fotó: Barabás Ákos

Merítés, szállítás, felhasználás

A sós vizet fa-, Almáson pedig bádogvederrel, hosszú farúd vagy meregetőkankó segítségével mentik ki, de előtte a mélyben megkavarják a vizet, hogy a leülepedett só összevegyüljön. Régen a sóvíz szállítása és tárolása sós vizes korsókban történt. A fadugóval lezárt korsókat a szekérderékban szalma közé helyezték. Ma már ritka, hogy „sóscsobánban” vinnék haza a vízsót, inkább műanyagból készült „bidont” használnak.

Disznóvágáskor fogy a legtöbb sós víz a kutakból. A húsokat, csontokat pár órára, a szalonnát másféltől három hétig hagyják benne. Miután kiveszik a sós vízből, egy napig rúdra akasztva szárítják, majd füstre teszik. Hallottuk, hogy a sós kúttal rendelkező falvakban a disznók moslékjába is csurrantanak sós vizet, de a szénát is meglocsolják vele.

A környező falvakba is jut Isten ajándékából. Felvételünk homoródújfalvi szalonnapácolást mutat Fotó: Barabás Ákos

A helyi sóvízhasználat hagyományának megismerésében Mihály János történész és a lövétei, valamint homoródalmási lakosok voltak segítségünkre. Köszönet érte!

 

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat