Sorsmeghatározó kényszerek – Interjú Kelemen Hunorral

– Őszintén sajnálnánk, ha az utóbbi hetek utazgatásai miatt lemaradt volna kislánya első szaváról…

– Nagy szerencsém volt: szeptember 20-a táján Zilahról hazaérkezve este a játékszőnyegen üldögéltem, amikor Hanna egyszer csak elindult felém. Az első lépései voltak. Amúgy még nem beszél, de hát alig múlt egyéves.

– Az államelnöki kampányt is hasonló sikerélmények kísérték?

– Sikerről, egyáltalán eredményekről csak a választás első fordulója után beszélhetünk. Öszszességében azonban úgy érzem, sikerült célba juttatnunk az üzeneteinket, noha akadtak közöttük olyanok is, amelyek megdöbbenést, hátrahőkölést okoztak, mert a hallgatóság, a beszélgetőtársak túl direktnek, túl őszintének érezték. Például amikor a román–
magyar együttéléssel kapcsolatos előítéletekről beszéltem. Pedig nem mondtam én semmi különlegeset, csak ezeket a dolgokat nem szokás a nevükön nevezni.

A románok például úgy tartják, hogy valamennyi magyarban egy kis irredenta él, csak még nem bújt elő mindenkiből. Amikor viszont ezt hallják, először meghökkennek, aztán elkezdenek hárítani, vagy árnyalni a képet, esetleg elgondolkoznak rajta. De érvényes ez ránk is, a sztereotípiák velünk is azt hitetik el, hogy minden román az életünkre, az identitásunkra tör. Csakhogy ezt nyilvánosan nem szokás kimondani, legfeljebb családi, baráti körben, pohár bor mellett. A kampányunk egyik célja épp az előítéletek lebontásához való hozzájárulás volt, az őszinte beszéd.

– Mindez többnyire tegezős viszonyban, ami a hazai politikai kultúrában egyelőre meglehetősen szokatlan. Rejtővel szólva: szervusz, nép?

– Abból indult ki az egész, hogy én majdnem mindenkit tegezek, és engem is majdnem mindenki tegez. És bár a kampány nem tekinthető ugyan a mindennapi élet részének, talán nem is állít mindent a feje tetejére, így aztán klipjeim nagy részében maradtunk a tegezésnél – ahogy egymás között a mindennapokban beszélünk.

– Szembesült ezekben a hetekben olyan kérdésekkel, témafelvetésekkel, amelyek meglepetésszerűen érték?

– Igen. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a román fórumokon folyamatosan felmerül majd Magyarország irányvétele, elsősorban Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédének fényében, amelyet ma is nagyon sokan félremagyaráznak.

– A román belpolitikai élet legutóbbi, kampánybefolyásolásra is maximálisan alkalmas fordulatai mennyire lepték meg?

– Vegyük sorra. Viorel Hrebenciuc DNA-s ügyéről az égvilágon semmit sem tudtunk, én is a sajtóból értesültem róla. A honvédelmi miniszternek a december elsejei ünneppel kapcsolatos törvénytervezete tartalmával természetesen képben voltunk, hiszen a parlamenten futott végig. Komplett őrületnek tartom az egészet, fölösleges nacionalista hőzöngésnek. Ezt Mircea Duşának is elmondtam, és azt is, hogy a jogszabály alkalmazhatatlan, vagy ha tűzön-vízen keresztül mégis megpróbálják, akkor tízezrek életét nehezíti meg.

Az egész azt jelzi, hogy továbbra sem működik a kölcsönös tisztelet, empátia. Nem vagyok egyedül azzal a nézetemmel sem, hogy Románia nemzeti ünnepét olyan alkalomhoz kellene kötni, amely összeköt bennünket, nem pedig eltávolít egymástól. A kommunizmus bukásához köthető valamelyik dátumban kellene megállapodni. Attól a románok számára lehet még fontos nap a december elseje. Ha pedig marad a jelenlegi nemzeti ünnep, előbb meg kellene valósítani a gyulafehérvári ígéreteket.

– Ha a december elsejével kapcsolatos véleménye ennyire sarkos, miért merült ki langyos tartózkodásban az RMDSZ-képviselők tiltakozása? A két „balesetszerű” igenről nem is beszélve.

– Kezdem a két igennel: szerencsétlen véletlen volt, mindketten elnézést is kértek érte. Megmondom őszintén, a kampány miatt nem készültünk megfelelően erre a szavazásra. Valóban látványosabban kellett volna fellépni. Ha minderre törvényhozási periódusban, nem pedig kampányban kerül sor, biztosan más típusú akciót készítünk elő. Nem maradt más hátra, mint arra koncentrálni, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket a törvény megváltoztatására.

– Tekintsük célzottnak Traian Băsescu elnök döntését is, amellyel épp ebben a periódusban mentette fel önt a művelődési miniszteri tisztségből?

– Engem nem ért meglepetésként. Azt tartottam papírformának, hogy a Biró Rozália jelöltségének visszautasítása után, illetve azt követően, hogy nem tettem újabb javaslatot, Băsescu néhány napon belül felment, s akkor nekem 45 napon belül újabb javaslatot kell előterjesztenem. Ezt a forgatókönyvet tartottam a legvalószínűbbnek, de nem ez történt. Hogy az autonómiastatútum-tervezet benyújtásától függetlenül fogyott volna el épp most az államelnök türelme? Ugyan már, ne vicceljünk...

– Sokan újabb „Neptun-veszélyt” kiáltottak a Project on Ethnic Relations, a PER* felbukkanására. Ön is feltétlenül szükségesnek tartja az amerikai közvetítést a román–magyar párbeszédben?

– Én azt tartom, hogy butaság lenne elzárkózni, ha Amerikából bárki érdeklődik felőlünk, meghallgat bennünket. Az Egyesült Államok részéről az elmúlt másfél, két évben újra nyitás érzékelhető a romániai magyarság kérdéskörében, az amerikai külügyminisztérium tavalyi jelentésében szerepelt a Mikó-ügy, a székelyzászló, az autonómiatörekvések, a csángó magyar oktatás ügye. Ez roppant fontos változás, mivel előtte éveken át ezek a kérdések nem is léteztek az amerikaiak számára. Amikor egy ilyen nyitás érzékelhető, nekünk kötelességünk keresni a partnereket és az alkalmakat. A PER-hez hasonló szervezetek, közvetítők általában konfliktusos helyzetekben kínálják fel a segítségüket, s ha bármilyen módon befolyásolni tudják az amerikai adminisztrációt, akkor igenis, szükség van a jelenlétükre.

– Hogy ítéli meg, milyen mértékben sikerült mozgósítani a romániai magyarságot?

– November másodikán kiderül. Nem tudom megítélni, jóslásokba bocsátkozni pedig politikai amatörizmus lenne. Bízom benne, hogy sikerült felmutatni és tudatosítani a választások tétjét. Az EP-választásokhoz képest fokozottabb érdeklődést érzékelek, a parlamenti, még inkább az önkormányzati választásoknál viszont kisebb mértékűt. Természetes, hogy az utóbbi kettő közelebb van az emberekhez, de az is érdekli őket, hogy ki lesz az államelnök.

– És amikor megkérdezik, hogy elnök úr, Hunor, vajon ki lesz az államelnök, mit válaszol nekik?

– Nem neveket szoktak kérdezni, inkább azt, hogy nekünk, magyaroknak vajon ki lenne a jobb? Nem volt ez másként korábban sem, s nekünk erre különböző, nem mindig inspirált válaszaink voltak. Volt, amikor Câmpeanut tartottuk jobbnak, szerencse, hogy nem futott be, mert később mi is csalódtunk benne. Aztán ajánlottuk Iliescut Vadim Tudorral szemben, és igazunk volt, de hát akkor nem is lehetett másként. Most leginkább az a kérdés, hogy nekünk mi lenne a jobb? Egy szász ember az elnöki székben? Sokakban ma is él, hogy a szászok soha nem szerették a székelyeket. Vagy Ponta, aki mondott velünk kapcsolatban ilyet is, olyat is? A válaszom ezekre mindig az, hogy november 3-a után eldöntjük.

– Történhet olyasmi, ami megváltoztathatja az RMDSZ második fordulóval kapcsolatos, egyelőre ki nem mondott stratégiáját?

– Egyetlen dolgot tudok ma biztosan: nem akarok érzelmi döntést hozni. Halálosan veszélyesnek tartanám, ha egy olyan helyzetben lévő kisebbség, mint mi, magyarok, ilyen ügyben nem racionálisan próbál dönteni. Azt kell mérlegelni, melyik jelölt nyit számunkra szélesebb perspektívákat. Keresgélhetünk, és találunk is mindkét jelölt pártjában pró és kontra érveket szállító politikusokat. Ám amint az egyik vagy másik jelölt elnökké emelkedik, a továbbiakban úgy kell tekintenünk rá, mint olyan emberre, akinek víziója, álláspontja, bizonyítási kényszere a következő öt évben a mi sorsunkat is meghatározza.

– Kizárólag az első forduló számai befolyásolhatják az RMDSZ tárgyalási potenciálját a második forduló előtt?

– Ez csak részben matematika kérdése, jóval nagyobb súllyal nyom a latban, hogy rendelkezel-e megfelelő közösségi támogatással. A partnerek, az, hogy épp milyen mértékben van szükség rád, mind-mind befolyásolják egy tárgyalás menetét. A hitelességedet azonban elsősorban a mögötted felsorakozó közösség adja meg. Ennek a megerősítésében reménykedünk.

* Az interjú készítését követően tisztázódott egyértelműen, hogy a szóban forgó közvetítést nem a PER, hanem a Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) szervezte. Utóbbi nem amerikai, hanem bukaresti szervezet.