Nincs alternatívája a közös értékesítésnek a mezőgazdaságban

Az 1950-és 60-as évekbeli dokumentumokból sikerült kibányásznunk minden termelőszövetkezeti tag beadott ingóságainak a lajstromát. A termelőszövetkezet vagyonát értékesítettük, és a kasszában lévő készpénzzel együtt sikerült tisztességesen kárpótolni mindenkit, ami akkoriban nagy szó volt.

– 1989 decembere után hogyan élte meg a régi nagyüzemi rendszer gyors felszámolódását?

– Egy mezőgazdasági szakember számára, aki korábban a rendhez, a fegyelemhez és az állami gazdaságokban bevezetett korszerű termeléshez szokott, igen nehéz időszak volt a rendszerváltás utáni éra. Korábban 13 mezőgazdasági szakember és 25 középfokú végzettségű technikus és mester dolgozott az irányításom alatt.

Maros megyében sok magyar mezőgazdasági szakember dolgozott, így közösen kezdtünk el azon gondolkodni, mitévők legyünk az új helyzetben. Szerencsénkre már az elején találkoztunk a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének elnökével, Jakab Istvánnal – aki harminc év után, napjainkban is betölti ezt a tisztséget –, és az ő szakmai és erkölcsi tanácsaival láttunk hozzá a gazdakörök szervezéséhez a néhai Csomós Attilával és Máthé Lászlóval. Közben más szakemberek is bekapcsolódtak a munkába.

Emlékszem, Szatymazon a közép-európai gazdaszervezetek tanácskozásán vettünk részt, ahova a szövetkezeti mezőgazdaságban jártas jeles nyugat-európai előadókat is meghívtak. Egy francia agrárszakember máig emlékezetes mondatai jutnak eszembe, aki úgy fogalmazott: országában hosszú évtizedeket vett igénybe, amíg kialakultak azok a parcellanagyságok, amelyek a szántóföldi növénytermesztést kifizetődővé tették. Előadásában arra kérte a kelet-európai résztvevőket, ne verjék szét a kincsként ölükbe hullt nagy parcellás mezőgazdaságot, mert csak így tudnak versenyképes mezőgazdaságot folytatni. Erdélyben sajnos nem ez történt.

– Mivel magyarázza, hogy kelet-európai viszonylatban is az egyik leggyengébben teljesítő mezőgazdaság a romániai? Miért nem lehetett talpra állítani az erdélyi agráriumot?

– A bajok fő okát a szocializmusban kell keresnünk: a falvakban kemény negatív szelekció következett be. A rendszerváltás után nagyon kevés értelmes és gazdálkodni vágyó ember tért vissza.

Másrészt az állam részéről hiányoztak azok a kedvező agrártámogatások, amelyek lendületet adhattak volna a kisgazdák termelésének. Az elmúlt harminc esztendőben erre soha nem volt elegendő pénz a nemzetgazdaság gyenge teljesítménye miatt. A romániai mezőgazdaságot napjainkban egy igen hangsúlyos polarizáció jellemzi. Kialakult egy gazdag agrárvállalkozói réteg, amelyik nagy kiterjedésű mezőgazdasági területekre tette rá a kezét: csak ők tudnak nagyüzemi keretek között és nyugat-európai színvonalon termelni. Ez viszont egy nagyon szűk réteg, amelyiknek nincs szerepe a vidéki népesség eltartásában és foglalkoztatásában. Erdély domb- és hegyvidékein ezzel szemben kis- és közepes gazdaságokra volna szükség. Ilyenek is vannak, de nem elegen és képtelenek korszerűen termelni.

Az uniós forrásokból a kisgazdaságok földalapú támogatáshoz és az állattartásért járó aprópénzhez jutnak hozzá. Ez csak arra elegendő, hogy a gazda szinten tudja tartani gazdaságát, de a kapott támogatásból nem tud befektetni, sem korszerűsíteni.

– Ön 1996 és 2008 között 12 évig Maros megye mezőgazdasági vezérigazgatója volt, így belülről látja a romániai agrárpolitikát. Miért nem működőképes?

– A Dâmbovița-parti agrárpolitikának mindig az volt a nagy hibája, hogy csak a Kárpátokon túli vagy az erdélyi nagy parcellás, gépesíthető mezőgazdasággal tudott számolni. A domb- és a hegyvidék soha nem képezte stratégiájának fontos részét.

A hibás minisztériumi döntések hatását fokozza, hogy a rendszerben mindenki fentről várja az utasításokat, senki nem akar felelősséget vállalni döntéseiért. Amikor vezérigazgatóként a kezembe vettem a kezdeményezést, arra ébredtem, hogy több millió lejt akarnak velem visszafizettetni. Pedig csak annyit tettem, hogy a kisgazdaságoknak járó agárminisztériumi alapból szép számú juhászatot, kistehenészetet és sok más kisgazdát juttattam állami támogatáshoz. A minisztérium fegyelmi bizottsága elé citáltak, hogy számon kérjék a „pénzosztogatásom”.

Amikor bebizonyítottam az igazamat, hogy mindenben törvényesen jártam el, a bizottság vezetője úgy fogalmazott, nálunk az a legnagyobb baj, hogy nincsenek hozzám hasonló emberek, akik vállalják döntéseik felelősségét. Akkor értették meg, hogy egy mezőgazdasági vezérigazgató nem karácsonyfadísznek kell a hivatalba, hanem azért, hogy a megye mezőgazdasági termelőin segítsen.

– A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete Pro Agricultura Transilvaniae díjjal tüntette ki a gazdakörök szervezésében és a szaktanácsadásban vállalt sokéves munkájáért. Erdélyben ma mekkora a hatékonysága a gazdaköröknek?

– A hatékonyság elsősorban a mezőgazdasági termények közös értékesítésében mérhető le. A gazdák tudnak egyénileg termelni, de az értékesítéssel komoly gondjaik vannak. A hatékony értékesítést gazdakör vagy gazdaszövetkezet bevonásával lehet megoldani. Csak szervezett keretek között tudnak felvásárló partnerekkel tárgyalni, árakat kialkudni, feltételeket szabni. Az erdélyi magyar gazdáknak létfontosságú az önszerveződés, különben esélytelenné válik mezőgazdaságból megélni.