Minden válság magában hordozza a fejlődés lehetőségét – Az adventi készülődésről járványhelyzetben

A ma embere nemigen van hozzászokva, hogy párbeszédet folytasson a saját érzéseivel. Ha a saját belső hangunkat nem halljuk meg, hogyan akarjuk meghallani Isten szavát? A félelemre, kétségekre, szorongásokra, de a pozitív érzésekre is – szeretet, öröm, hála, gondoskodás, remény – nagyon nagy szükségünk van, mert ezek lelkünk, emberi lényünk hajtómotorjai. Arra biztatok mindenkit, ne féljünk az érzéseinktől. Ha ezeknek a megélését, feldolgozását és értelmezését Isten kezébe helyezzük, biztosan erősödni és növekedni fogunk lélekben.

Az ünnepek valóban felerősítik a hiány érzését: szeretteink, egészségünk, biztonságunk, az anyagiak hiányával kell szembenézni. Ahogy húsvétkor, karanténmagányunkban erőt tudtunk meríteni Krisztus Urunk küzdelméből és győzelméből, úgy merítsünk most adventben is erőt abból, hogy szorosabbra fűzzük a köteléket Urunkkal.

– A mostani helyzetet sokan élik meg veszteségként, szomorúságként, holott az egyházak, lelkészek, pszichológusok immár hosszú hónapok óta igyekeznek arra irányítani a társadalom figyelmét, hogy az elszigetelt, sok tekintetben korlátozott vagy lebénított életformának meglehetnek a pozitív hozadékai. Lelkészként mit gondol, mik lehetnek ezek?

– A lebénított életforma bizonyára frusztrációval jár, ha nem társul mellé érték-újragondolás, rugalmasság és főként a befele fordulás képessége. Jelenlegi élethelyzetünk legnagyobb hozadéka, hogy olyan életkérdéseket kell saját magunknak megválaszolnunk, vagy elrendezzünk magunkban, amit eddig hárítottunk.

Vegyük például a halál kérdését. Olyan vírussal nézünk szembe, mellyel nem tudjuk, hogyan tud megbirkózni a szervezet, az immunrendszer. Természetes, hogy félünk, féltjük a családunkat. Vannak, akik a vírus szövődményei miatt elveszítették szerettüket. Immár nem lehet megkerülni a kérdést, hogy miként gondolkodunk a halálról. Mit hiszünk, a halál a vég? Vagy egy új kezdet megváltó Urunk oldalán? Bízunk-e egyáltalán Jézus Krisztusban? Hiszünk-e ígéreteiben?

Árnyék, amitől nem lehet szabadulni. Menekülhetsz előle, tiltakozhatsz ellene, de ott van a sarkadban. Egy dolgot tehetsz, szembenézel vele és elfogadod. Aki nem úgy tekint a halálra, mint megérkezésre a mennyei hazába, vagy mint a beteljesedésre, az kétségbe van esve, és folyton menekül. Olyan korban élünk, amikor nem látjuk egymást sem megszületni, sem meghalni. Pedig mindkettő életünk természetes része, amitől nem félni kell, hanem tudatosan felkészülni rá. Mert nem tudjuk sem az órát, sem a percet, mikor hívja haza lelkünket a teremtő Isten – mondja a Szentírás.

A halálhoz való viszonyulásunktól függ az is, hogy hogyan tekintünk az életre magára. Versenyt futunk a múló évekkel, azt érezzük, hogy a múló idő csak ellopja a fiatalságot, a lehetőségeket, vagy úgy tekintünk a múló időre, hogy kiteljesedünk minden egyes évvel, és egyre közelebb kerülünk az örökkévalósághoz? Előbbi szerint veszteség a halál, mert legyőz, utóbbi szerint nyereség. Nem mindegy, mert az egyik szerint leépülünk, elveszítünk számos dolgot, a másik gondolat szerint amíg élünk, tanulunk, haladunk a lelki fejlődés útján, hogy minél közelebb kerüljünk az istenképűséghez.

– A hívekkel való személyes találkozások lehetősége leszűkült, az élő, lüktető közösségi élet nagymértékben virtuális keretek közé szorult. Melyek a legfőbb következményei ennek a változásnak a közösségi életre, illetve mi az, ami tanulság, kamatoztatható előny lehet a jövőre nézve?

– Az ember teremtésétől fogva közösségi lény. Szükségünk van egymásra, József Attilával szólva: csak másban moshatod meg arcodat. A személyes találkozások mélységét, valódiságát nem lehet pótolni az online térben. Jelenlegi élethelyzetünkben viszont óriási ajándék, hogy a közösség tagjai hallhatják, láthatják a lelkipásztorukat vagy egymást. Erősíti a kötődést, a kapcsolatot. Bátorító, amikor a templomi imádságot és igehallgatást magunkkal vihetjük akár még a kórházba is.

Nehéz volt, mert hiányzott a tudás és a tapasztalat, de sok lelkipásztor és gyülekezeti munkatárs képes volt szembenézni ezzel a kihívással. Természetesen nem egyszerű egyik napról a másikra kiismerni az új média műfaji és technikai követelményeit. Tudásra és szakmai támogatásra kell szert tenni, ez a jelenünk és a jövőnk kihívása.

Rengeteg kis- közép- és nagyvállalkozó, művész újra kellett hogy gondolja, hogyan biztosítsa megélhetését a megváltozott körülmények között. Kiléptek a rutinból, a kényelemből, mert az az út az éhezéshez vezetett volna. Ha a pandémia után üresek lennének a padok a templomokban, én nem csak a járványt okolnám...

Adventi szokásainkat, családi rituáléinkat most főként három kisgyerekünk határozza meg. Adventi naptárunk egy fakorong, melyen Mária és József nemezbabák csillagról csillagra haladva érkeznek meg Betlehembe. Minden este meggyújtjuk az adventi koszorút, énekelünk, majd elolvasunk egy adventi verset. Ez az időszak annyira meghatározó a kicsiknek, hogy csak húsvétkor hajlandóak lecserélni a karácsonyi repertoárt, és végre mást is énekelni.

– Az Evangélikus Harangszónak, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház lapjának főszerkesztője is. Melyek voltak azok a legfőbb gondolati alappillérek a járványhelyzet immár kilenc hónapja alatt, amelyek mentén lelki kapaszkodót igyekeztek nyújtani híveiknek, olvasóiknak?

– Egyházi lapunkat 2020 elején újítottuk meg lelkiségi és kulturális magazinná. Amikor elkezdtük a lap újratervezését, nem gondoltam volna, hogy az újrakezdésnek – amely lapunk éves alaptémája 2020-ban – világszintű aktualitása lesz. Az újrakezdés témája nemcsak Trianon centenáriumával vagy egyházkerületünk 100 évvel ezelőtti kényszermegalakulásával csengett egybe, hanem többletüzenetet nyert a világjárvány okán. Lapszámainkban arra törekedtünk, hogy az ünnepek apropóján adjunk útmutatást és bátorítást az újrakezdéshez. Igyekeztünk megragadni az újrakezdés témáját húsvét, pünkösd, az őszi hálaadás, valamint advent és karácsony szemszögéből.

– Karácsony közeledtével erőteljesen előtérbe kerül a remény, a szeretet és öröm fogalma, a mostani helyzet miatt azonban ezzel párhuzamosan a reményvesztettség, elmagányosodás is. Mi lehet az emberek lelki kapaszkodója az ünnepen olyan körülmények közt, hogy a jelek szerint egyelőre koránt sincs vége a járványhelyzetnek?

– Adjunk hálát, hogy van fedél a fejünk fölött, van biztos betevő falatunk, nem fagyoskodunk, és nem menekülünk. A Szent Család számára egyik biztos körülmény sem volt adott Jézus születésekor.

Ne azt nézzük, mitől vont meg ez a krízishelyzet, hanem hogy mit adott: lehetőséget arra, hogy leszámoljunk az önbecsapással, elvégezzük a szembenézés munkáját. Hogy helyére tegyünk dolgokat. Hogy változtassunk azon, aminek a megváltoztatásához eddig nem volt bátorságunk. Milyen jó, hogy ehhez az újrakezdéshez a jászolbölcső Gyermekétől meríthetünk erőt. A remény, a békesség, az öröm, amit ő ad, csak a szabad, megtisztult lélek vendége. Ha rendben vannak a dolgok, tartósan velünk is marad.

És adjunk hálát, hogy Isten annyira szeret minket, hogy kétezer évvel ezelőtt képes volt alapjaiban „újragondolni” megváltásunkat és az emberi elmét kimozdítva „komfortzónájából”, emberi testet öltött magára. Ha Isten ilyen szoros közösséget vállalt velünk a szeretetben, az éhezésben, a fájdalomban, a kitaszítottságban, a gyászban, az örömben, az áldozathozatalban, tegyük meg mi is saját magunkért az első lépést a változás útján.