Messze földön híre ment a Várhegyen termesztett rózsának

Senki nem készített pontos nyilvántartást, de tudni lehet, hogy jelenleg több tízre tehető azon családok száma, akik elsősorban muskátlit, petúniát, büdöskét és más kerti meg erkélyi virágokat nevelnek a fóliasátrak alatt. Rózsával viszont csak a Galambodi család foglalkozik; és ezt nemcsak a községben vagy Vásárhelyen, de a távolabbi vidékről érkező érdeklődők vagy viszonteladók is jól tudják.

Magyarországról hozták a tapasztalatot

Hogy miért választották a „virágok királynőjét” a muskátli és petúnia otthonává vált községben? Válaszuk egyszerűnek tűnhet: mert mindenki más muskátlit és petúniát termeszt. Lényegében egy kicsivel bonyolultabb a helyzet – avat be a rózsaválasztás történetébe Galambodi Hajnal. „Amikor a nagyobbik lányunk Szegedre került az egyetemre, és kiderült, hogy a magyar állam nem hajlandó fedezni a tanulmányi költségeit, kénytelenek voltunk mélyen a zsebünkbe nyúlni.

De ezt az akkori munkahelyünk és fizetésünk mellett nem tehettük, így mi is Magyarországra mentünk állást keresni. A lányunkhoz közel, Szeged-Szőregen egy hatalmas, nyolchektáros rózsáskertben találtunk munkát. Ebben a faluban, sőt az egész vidéken mindenki rózsát termeszt. Amerre csak ellátsz, rózsatáblák virágoznak” – meséli a kezdetek kezdetét a középkorú nő. Férjével annyira megszerették az 1848–49-es szabadságharc egyik vesztes csataterén termesztett rózsákat és az új munkakört, hogy a pár évesre tervezett anyaországi kitérő nyolc esztendősre sikeredett. Galambodiéknak közben megszületett a kisebbik lányuk, Sarolta is. Ma már ő is, akárcsak fiútestvére, Lehel a várhegyi kertészet oszlopos tagja.

A 2500 négyzetméteres rózsatáblán jut munka mindenkinek. A pepecselős részét, a szemezést Lehel végzi, de a nyári vakációban Sarolta is segít neki. Nem könnyű, hisz a földön ülve vagy térdelve kell végezni, ráadásul fejlett kézügyességet és türelmet igényel. Ráadásul ettől függ az egész termés. Ha minden így folytatódik, úgy tűnik, a piacot járó családfőnek lesz a legkevesebb dolga, hisz a Galambodi-féle rózsáért már egyre többen jönnek házhoz.

„Két-három évvel ezelőtt még Moldvába is eljártunk, az idén viszont még csak a vásárhelyi piacra sem kellett kimennünk, hisz az emberek ismernek vagy legalábbis hallanak rólunk, és házhoz jönnek” – mondja Hajnal, aki kezdi megtapasztalni, hogy a szájról szájra terjedő hír a leghatékonyabb reklám. A hobbikertészek általában még a nyár folyamán „lefoglalják” a nekik tetsző tövet, majd ilyentájt, ősszel, virágzás után a nevükkel felcímkézett rózsáért jönnek. Azt, aki meg nem bízik az adott szóban, és virágozva szeretné látni a növényt, a tizenötször négy méteres sátorból szolgálják ki; amit innen választ, viheti is.

„Sok vásárló korábban már megjárta valahol. Én is láttam olyant, hogy a kereskedőnek elfogyott a piros rózsája, és elvett egy jó pár tőt a sárgákból, amit aztán pirosként adott el. Ezért szeretnék látni egyesek, hogy mire adják ki a pénzüket. A hipermarketek sem szívbajosak. Nagyon sokan úgy jöttek ide, hogy a nagy üzletláncokban vásárolt rózsájuk elpusztult. Gyakran előfordul, hogy a haldokló virág tövét bemártják zöld viaszba, és ettől rendkívül elevennek tűnik” – sorolja a járatlan vásárló számára rendkívül becsapós trükköket a termesztő.

Annyi féle terem, hogy több fajta ismeretlen

Galambodiéknál az idén csaknem húszezer tő 84 fajta rózsájából lehetett válogatni. Jövőre viszont már 100 lesz – állítja büszkén a házaspár. Kérdésünkre, hogy ismerik-e az általuk termesztett összes fajtát, a virágkertészek belátják, hogy van egy pár, amelyiket nem. Az ilyeneket – ideiglenesen – azokról a személyekről nevezik el, akiktől kapták. „A jó múltkorjában felkeresett Stephan Wagner, a híres agronómus mérnök, az Amicii Rozelor tiszteletbeli elnöke, ő azonosított be egynéhány fajt, de az öszszest a professzor úr sem ismeri” – állítja Galambodi Hajnal. A vásárlók végképp nem ismerik a rózsafajokat. Általában pirosat vagy sárgát, de mindenképpen nagyfejűt és illatosat keresnek. Ritka az a hobbikertész, aki úgy érkezik Galambodiékhoz, hogy magyar vagy netán latin nevén emlegesse a kért virágot.

Amikor a saját kedvenc fejezethez érünk, Hajnal előbb rávágja, hogy az összes. Aztán mégiscsak kiemeli a chrysler imperialt, és szinte átszellemült arccal áradozni kezd a piros, rendkívül illatos fajról. Aztán az asztalra tesz egy, a gyermekkora ízvilágára emlékeztető, kis üvegnyi rózsamézet. Mint mondja, egy internetről lehalászott recept alapján, ő maga készítette. Kóstolgatás közben a rózsák állítólagos kényességére terelődik a szó, amit Hajnal határozottan cáfol. Szerinte ez tévhit, hisz minden virág a maga módján kényes. „Nincs olyan kerti növény, amelyet ne kellene gondozni. A rózsát nem kell évente megvásárolni vagy újraültetni. Megelőzésként rovarölő és gombaölő szerrel kell kéthetente lepermetezni, időnként trágyázni, majd virágzás után visszavágni, ősszel pedig felhantolni” – sorolja mintegy jó tanácsként a kötelező műveleteket.

Miután a várhegyi virágtáblát is megszemlézzük, már csak egy megválaszolatlan kérdés marad: mennyire rózsás az élete a termesztőnek? „Munka van vele, és a munkából meggazdagodni nem lehet. De tisztességesen megélni, igen. És ez a lényeg. Meg az, hogy amit csinálunk, szívvel-lélekkel csináljuk” – állítja Galambodi Hajnal.