Markó Béla március 15-i beszéde

 Tisztelt marosvásárhelyiek! Tisztelt ünneplő közönség!

Százhatvannégy év telt el 1848 március idusa óta, és azóta is újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért! 1989 után huszonharmadik alkalommal ünnepeljük együtt március 15-ét itt, a marosvásárhelyi Postaréten, és még mindig újra és újra meg kell küzdenünk az anyanyelvű oktatásért, hogy iskoláink lehessenek, hogy legyen önálló magyar kar az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, hogy anyanyelvén szólhasson a beteghez az orvos, akár román emberről, akár magyar emberről van szó. Hogy saját nyelvén szólhasson mindenki, ha örül, és saját nyelvén szólhasson, ha szenved. Vannak, akik belefáradtak a küzdelembe. Vannak, akik azt mondják, semmi értelme. Eltelt százhatvannégy esztendő, eltelt huszonhárom esztendő, és ugyanott vagyunk. Hát éppen ezen kell elgondolkodnunk. Hogy mi még mindig ugyanitt vagyunk! 1849-ben az osztrákok és oroszok, a császár és a cár, azt hitték, hogy örökre legyőztek minket, és többé soha nem fogunk talpra állni, legjobbjainkat elpusztították, október 6-án példát statuáltak a 13 vértanúval, és ezzel egyszer és mindenkorra elintéztek minket. Hát nem! Hát persze hogy nem. Hiszen talpra álltunk, élt tovább a nyelvünk, a kultúránk, élt bennünk a szabadságvágy. És hiába voltak azután is az újabb és újabb próbálkozások, hiába volt saját vezetőink első és második világháborús ostobasága is, hiába voltak 1956 szovjet tankjai, mert mégis itt vagyunk.

Üzenjük a kishitűeknek, hogy íme, megmaradtunk, élünk, dolgozunk, harcolunk a jogainkért. Ezt üzenjük azoknak is, akik meg akarnak fosztani a jussunktól, hogy: nem lehet!

Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt. Mennyi ellenkezés volt, hogy a történelmet és földrajzot nehogy magyarul tanulhassák a gyermekeink, nehogy a sajátjuknak érezzék ennek a földnek a múltját. És ma anyanyelvükön tanulják, magyar tankönyvekből ezeket a tantárgyakat is. Kitartottunk az igazunk mellett, és íme, nem omlott össze a világ ettől, nem omlott össze Románia, nem lett rosszabb a dolga egyetlen románnak sem attól, hogy nekünk jobb dolgunk lett. Vagy itt van a Bolyai Farkas középiskola története. Ott is hányan tiltakoztak, háborogtak, országos politikai viták voltak belőle, félművelt politikusok jósolták a világvégét, ha lesz nekünk önálló magyar líceumunk Marosvásárhelyen. De lett. És íme, megvan a világ, megvannak a románok is attól, hogy van nekünk magyar iskolánk. Melyik román embernek görbült egy hajaszála is attól, hogy a magyar gyermek magyar iskolába járhat, és a magyar pedagógus döntheti el az órák rendjét, hogy mit mi módon tanítson a törvényes feltételek között.

Csak két példát hoztam fel, de lenne még számos példa arra, hogy nincs helye a kishitűségnek közöttünk. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem dolgát is megoldjuk. Már megvan a kormányhatározat, és azt végig kell vinni. Ma 1848-ra emlékezünk. És nem engedünk a negyvennyolcból! Mi nem azért mentünk Bukarestbe, hogy hallgassunk. Igen, segíteni akarunk abban, hogy az ország menjen előre, hogy végre kilábaljunk a bajból, hogy legyen vége a szegénységnek, és hogy az idén legalább valamennyit emelkedjenek a fizetések és a nyugdíjak. Románnak, magyarnak ez az érdeke. De ez nem elég. Mi együttműködünk, vállaljuk a koalíciós együttlétet az ország stabilitása érdekében, de csakis akkor, ha az együttműködés kölcsönös. Csak akkor megyünk együtt ebben a koalícióban, ebben a kormányban, ha a magyar közösség érdekei is érvényesülnek. Mert ezek az érdekek nem csorbítják a románság jogait, legfennebb a privilégiumoktól fosztják meg azokat, akik azt hiszik, hogy helyettünk is dönthetnek. Nem! Felnőtt, felkészült közösség vagyunk, tudunk önállóan cselekedni. Tudunk önállóan dönteni az orvosi oktatás ügyes-bajos dolgairól is, nem kell mellénk sem éjjeliőr, sem dajka, sem óvónéni vagy óvóbácsi. Nem kell minket minden este kioktatni a televíziós műsorokban, mert jobban ismerjük a saját történelmünket, mint sokan azok közül, akik lassan ott laknak a képernyőn. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem levitézlett rektora is jobban tenné, ha magába szállna és rájönne, hogy magyarul is lehet gyógyítani, nem csak románul. Amit persze nagyon jól tud ő is, a kollégái is, csak most úgy tesznek, mintha nem emlékeznének, milyen rangos magyar orvosi oktatás volt valamikor Marosvásárhelyen.

Pedig fontos emlékezni sok mindenre. Nekünk sem árt visszaemlékezni most, március 15-i ünnepünkön arra, hogy kishitűségből, széthúzásból nem lesz semmi, csak összefogásból. Petőfi, Kossuth, Széchenyi, mind össze tudtak fogni. Pedig mennyi mindenben nem értettek egyet. De tudtak egyvalamit: hogy a cél közös, a magyar nemzet szabadsága. Ha mi az elmúlt huszonkét évben megvalósítottunk valamit, csakis egységes akarattal, egységes fellépéssel voltunk képesek erre. Ez ma is éppen olyan fontos, mint évtizedekkel ezelőtt. Azért is kell odafigyelnünk arra, ami az egyetem körül történik, mert ebből jól látszik, a történelem visszafordítható! Rögtön előjönnek a rossz szellemek, a gyűlölködés, az etnikai kizárólagosság, ha nem vigyázunk. Nekünk magyaroknak nem megosztásra, nem különféle pártokra van szükségünk, hanem szolidaritásra. Csak akkor van erőnk, ha összefogunk. Ezt az erőt pedig nem az ellentétek szítására akarjuk használni, hanem a románokkal való békés, de egyenrangú, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésre. Mi tiszteljük mások múltját, jelenét, jövőjét, és tőlük is elvárjuk ugyanezt a tiszteletet.

Végül is ez március 15 üzenete.

Boldog ünneplést kívánok mindenkinek, magyaroknak és románoknak is, akik velünk vannak, velünk éreznek!