Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenete március 15. alkalmából

Mit kívánt a magyar nemzet 1848 márciusában? Miért küzdöttek 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak, a forradalom hősei? Szabad sajtóért, nemzeti őrseregért, közös teherviselésért, és mindenek előtt szabadságért, törvény előtti egyenlőségért. Ezt akarta a lelkes Petőfi, a bátor Kossuth, a megfontolt Széchenyi és a kitartó Batthányi. Ezért harcoltak névtelen hősök százezrei.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves ünneplő magyarok!

Mit kíván a magyar nemzet a XXI. században? Mit kíván Erdély magyarsága 2012 márciusában? Miért küzdünk mi itthon, szülőföldünkön? Jólétünkért, biztonságunkért, és mindenek előtt szabadságunkért, törvény előtti egyenlőségünkért. Hogy megőrizzük mindazt, amit hosszú évtizedek munkája révén sikerült elérnünk. Hogy miénk maradjon az, ami minket, erdélyi, romániai magyarokat megillet.

Március 15-ét huszonegy éve ünnepeljük szabadon. Számunkra, erdélyi magyarok számára, a rendszerváltás után természetes volt, hogy kitűzzük a magyar zászlót, és feltegyük a kokárdát, de éveknek kellett eltelnie, míg a román többség hozzászokott és elfogadta – vagy csupán hozzászokott – ahhoz, hogy nemzeti szimbólumainkat szabadon használjuk. Nekünk különösen fontos ez a nap, mert számunkra március 15-e nemcsak az 1848-as forradalom, hanem az 1989. utáni közös és folyamatos szabadságharcunk ünnepe is.

Mi, magyarok, megértjük és értékeljük a szabadságot. Történelmünk során kiérdemeltük azt: elődeink éltek érte. És sokszor, így 1848-as forradalomban is inkább meghaltak érte talpon állva, mintsem a megaláztatást ígérő, térden állva élhető életet választották volna. Ismerjük a szabadság árát, értjük és megbecsüljük, s ha szükség van rá, akkor elődeinkhez hasonlóan harcolni tudunk érte.

Saját érdemünk az, hogy volt március 15-énk, hogy hazát teremtettünk önmagunknak, hogy szabadságunk képes volt nemzetünket megszülni. És szeretjük ezt a magunknak teremtett hazát, szeretjük, becsüljük és dolgozunk érte mindennap.

Huszonkét éven keresztül azért dolgoztunk mindannyian, hogy szülőföldünkön újra  megteremtsük a szabad emberhez méltó élet feltételeit. Ennek alapvető része anyanyelvünk használata, kultúránk megőrzése és gyarapítása, vallásunk szabad gyakorlása. Az emberiség történelmét nézve azt látjuk, hogy az évezredek alatt népek, nemzetek tűntek el és ma senki nem siratja őket. Ha netalán a magyarság eltűnne Erdélyből, Partiumból, Bánságból vagy az egész Kárpát-medencéből, senki nem hullatna könnyet értünk. Kétség nem férhet hozzá, hogy a jövőnkért csak mi vagyunk felelősek. Senki más. Rajtunk múlik, hogy mi fog történni holnap és holnapután, mi fog történni a következő évtizedekben.

A mi nemzedékünknek is szembe kell néznie egy erős gazdasági válsággal, meg kell tanulnunk együtt élni vele. De a gazdasági válság nem kezdheti ki a mi közösségünk jövőjébe vetett hitünket. A gazdasági válság nem lehet ok a szülőföld feladására, a szabadság megcsonkítására, az anyanyelv elfelejtésére, a kultúra széttiprására. Az erős és optimista emberek a változás szelei elé nem falakat emelnek, hanem vitorlát húznak.

Ma vannak még olyanok, akik megkérdőjelezik, a jogunkat arra, hogy anyanyelvünket bárhol és bármikor szabadon használjuk. Sok munkával és erőfeszítéssel törvénybe foglaltattuk azt, hogy élhetünk nyelvi jogainkkal ott, ahol többségben élünk, ahol arányunk meghaladja a 20 százalékot. Tavaly októberben zajlott a népszámlálás: az erdélyi magyarság számbelileg ugyan fogyott, de arányait tekintve megőrizte súlyát. Minden borulátó forgatókönyvvel szemben és nemzethalállal ijjesztgetők ellenében is, én bátran ki merem mondani, hogy van magyar jövő Erdélyben. Az adatok viszont azt is mutatják, jelentősen csökkent a magyarság a szórványban, a Bánságban és a dél-erdélyi megyékben. Sok helyen arányunk húsz százalék alá csúszott, a magyar nyelv hivatalos használata veszélybe került ezáltal.

Azért kell dolgoznunk tehát, hogy ahol eddig magyarul felírhattuk a településeink nevét, ahol magyar nyelven intézhettük ügyes-bajos dolgainkat a hivatalban – ez ne változzon. Mi több nekünk el kell érnünk azt is, hogy szabadon és bátran használhassák a magyar nyelvet azok a nemzettársaink is, akik valóban kisebbségben élnek, akiknek nap mint nap meg kell tapasztalniuk a szórvány identitásőrlő megpróbáltatásait. Nem foszthatók meg azoktól a jogoktól, amelyek ugyanúgy megilletik őket, mint bármelyikünket, nem lehetnek szegényebbek, csak azért, mert ott, ahol születtek, ahol élnek és dolgoznak, ahol kimondják a boldogító igent és gyermekeiket nevelik, kevés a magyar. A mi szabadságunk, a mi törvény előtti egyenlőségünk az övéké is, mindaz, amiért Kossuth vagy Széchenyi harcolt, mindaz, amiért mi cselekszünk, az őket is ugyanúgy megilleti, mint bárki mást. Ezt kívánjuk mi, erdélyi magyarok 2012 márciusában.

Ma vannak még olyanok, akik megkérdőjelezik azt, hogy nekünk kell döntenünk a bennünket érintő kérdésekben, legyen szó akár kultúránkról vagy oktatásunkról. Ma vannak még olyanok, akik megkérdőjelezik azt a törvényt, amiért hosszú éveken át küzdöttünk, és amely az anyanyelvű oktatás tekintetében félreérthetetlen. Megkérdőjelezik azt a törvényt, amit ma mindenkinek be kell tartania - még a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önkényes vezetőinek is. Nem seperheti félre egyetlen mozdulattal senki sem azt, amit nehéz, megfeszített, újra és újrakezdett munka árán sikerült végre papírra vetnünk, törvény által szentesítenünk. Nekünk jogunk, hogy ugyanazon egyetemen belül a magyar oktatás számára megfelelő keretet és döntési lehetőségeket biztosítsanak. Ezt tudja mindenki, tudja a MOGYE vezetősége is. Ugyanúgy, ahogy mi is tudjuk azt, hogy ezt a harcot sem adjuk fel, nem fáradunk bele, nem engedünk sem zsarolásnak, sem fenyegetésnek. Nem engedünk akkor sem, amikor egyesek az RMDSZ-t, az erdélyi magyar közösséget ostorozzák, szidják, bűnbaknak kiáltják ki azért, mert a törvény által szavatolt jogot életbe akarja ültetni. Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen megalakul a magyar kar.

Szabadságunk és törvény előtti egyenlőségünk erre feljogosít, és ebben megerősít. Ezt akarjuk mi, és 2012 márciusában ezt kívánja tőlünk Erdély magyarsága.

Petőfi, Széchenyi vagy Kossuth követelései nem avultak el, nem ülte meg azokat 164 esztendő pora, mi több, aktuálisabbak, mint valaha. Mindaz, amit kértek, a mi kérésünk is. ’48 ifjainak harca a miénk is, az ő igazságuk a miénk, minden magyar igazsága. 164 éve, más-más eszközökkel, más-más körülmények között ugyanazért küzdünk, ugyanazon célokat akarjuk megvalósítani. Jólétet, biztonságot, szülőföldön való boldogulást akarunk, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget. 2012 márciusában ugyanúgy, mint 1848-ban.

Március 15-e minden magyar ünnepe! Szeretnünk kell gyökereinket, a múlt történéseit ahhoz, hogy bizni tudjunk a jövőbe. Tudnunk kell, hogy van remény, van, amiért harcolni, van, amiért dolgozni, van, amiért ünnepelni. Legyünk ma büszkék, hogy Erdélyben megmaradtunk és erősek vagyunk. Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk!