Hegyeli Attila: szolgálatos magyarok kellenek - interjú

– Ha tíz évvel ezelőtt meg kellett volna jósolnia, hogy 2010-ben hol fog tartani a moldvai magyarság oktatási programja, mit előlegezett volna meg a jövőnek?
– Tíz évvel ezelőtt nem reméltem azt, hogy mára ekkora méreteket ölt. Ugyanakkor azt hiszem, ha annak idején tudtam volna, hogy ez mivel is jár, nem biztos, hogy nekivágok. Most is kiráz a hideg, amikor az indulás első esztendeire gondolok, az akkori nehézségekre, meg egyáltalán arra, hogy mindent szinte a nulláról kezdtünk. Azt semmiképpen nem hittem, hogy ennyi embert sikerül megmozgatnunk, és ekkora területet sikerül átölelnünk. Mára az oktatási programot egy nagy, összetartó társaság, ötvenfős csapat végzi. Mintegy huszonkét Bákó megyei faluban vagyunk jelen, foglalkozunk a csángó gyerekek oktatásával, nevelésével. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy egy évtizeddel korábban bizonyos szempontokból sokkal optimistábbak voltunk. Azt hittük, hogy a befektetett energiánk sokkal eredményesebben kamatozhat.

– Értsem úgy, hogy a tíz év megfeszített munka nem hozta meg a várt eredményt?
– Nem fogalmaznék ennyire mereven. Inkább azt mondanám, hogy annak idején kissé elszámítottam magam. Azt hittem, hogy az anyanyelvű oktatásnak sokkal nagyobb hatása van az identitástudat alakulására. Sajnos tévedtem. Ha az anyanyelvű oktatás mellett nem történik előremozdulás vallási, kulturális, gazdasági területen, akkor a mi munkánk mindössze csepp a tengerben. Ha a moldvai római katolikus papság nem tartja értéknek a magyar nyelvű imádkozást, misézést, mi több megpróbálja kiűzni a templomból meg az emberek agyából, akkor az oktatási program egymagában nem éri el a célját. Ahogy nem éri el akkor sem, ha a csángóságnak nincsenek ifjúsági programjai, vagy hiányoznak a gazdasági projektjei. Ha nincs egy olyan vállalkozó, aki például Klézsén azt mondaná, hogy az ő cégénél a kommunikációs nyelv a magyar, és ezt minden egyes alkalmazottnak tiszteletben kell tartania, ha a szociális kérdésekre nem találunk megoldást, ha nem tudunk időseinkkel foglalkozni, nem szervezzük meg kulturális vagy sportéletünket, akkor be kell látnunk, hogy csak az oktatással képtelenek vagyunk megállítani az asszimilációs folyamatot.

– 1990-hez képest a jól működő oktatási program, meg az emberek felvilágosodása ellenére is megállíthatatlan asszimilációról beszélhetünk?
– Sajnos igen. Ki kell mondanunk, hogy az asszimilációs folyamat sokkal előrehaladottabb állapotban van, mint húsz évvel ezelőtt.

– Mindezek ellenére miként sikerül a csángószövetségnek évről évre előteremteni azt a csodálatos félszáz pedagógust, azokat a tanárokat, akik nem egy munkahely betöltésére, hanem szolgálatra jelentkeznek Moldvába?
– Aki csupán munkahelyet keres, az elég hamar ráébred, hogy rossz helyen kopogtat és továbbáll. Ezért nem veszünk fel sorainkban olyant, aki előzőleg nem jön el, nem tájékozódik a helyszínen, és nem győződik meg arról, hogy mire vállalkozik. Itt szolgálatos magyarnak kell lenni a csángóság körében. Olyannak, aki, ha kell, kis ovisokat tanítgat versikékre, ha kell, a szülőknek ad útbaigazítást, vagy szükség esetén, a Magyarországon dolgozó apuka orvosi papírjait fordítja. Ez se nem négy-, se nem nyolcórás munkahely, ez huszonnégy órás taposómalom, amit csak életformaszerűen lehet felfogni és végezni. Ezért nem is engedjük a tanárainknak, hogy ingázzanak, nekik állandóan ott kell lenniük a faluban, a közösségben.

– Mivel magyarázható, hogy a cudar körülményeket oly sok magyarországi, köztük számos budapesti pedagógus vagy tanárjelölt felvállalja?
– Ők talán jobban látják és átérzik a felelősségvállalás fontosságát és erkölcsi súlyát. Mi, erdélyi magyarok kissé pironkodhatnánk is azért, hogy a budapestieket jobban érdekli mindaz, ami a végeken történik, mint minket. Nem elég néhány táncház és kiállítás megszervezésével letudni a csángókérdést. A külföldiek előtt hajlamosak vagyunk büszkélkedni a csángóinkkal meg az ő néphagyományaikkal, esetleg még fel is kérjük Kallós Zoltánt, hogy meséljen az ő ötven évvel ezelőtt átélt moldvai élményeiről. Ennyi viszont nem elég. Mint ahogy az is édeskevés, amit az RMDSZ tesz a csángómagyarokért.

– Úgy tudom, az oktatási programot is többnyire anyaországi szervezetek és intézmények pénzelik?
– Valahogy így. A tíz év alatt az RMDSZ egy fillérrel nem járult hozzá. Az eltelt időszakban mindössze két olyan momentum volt, amikor valóban magunk mellett érezhettük a szövetséget. Az RMDSZ vezetősége ugyan sokat segített a magyar nyelv állami oktatási rendszerbe való bevezetésében, ezen kívül azonban még számtalan olyan kérdés van, amiben nem sikerült közös nevezőre jutnunk. Erdélyi magyarként és székely emberként azért is szégyellem magam, mert a keresztszülő programban mindöszsze két százalékban képviseltetjük magunkat, a többi jótékonykodó magyarországi. Vagy ott van Csíkszeredában a csángó gyerekek bentlakásának ügye. Örvendetes lenne, ha több értelmiségi – pedagógus, pszichológus, lelkész vagy vállalkozó – bekapcsolódna a gyerekek délutáni foglalkoztatásába, nevelésébe vagy akár támogatásába is. Mit veszítene egy nagytermelő, ha például évente egyszer odaküldene egy szekér pityókát és azt mondaná, ez a tiétek, fogyasszátok egészséggel! Mi, erdélyi magyarok elvárjuk az anyaországtól, hogy velünk foglalkozzék, nemzetpolitikájába építsen be, azonban nem vesszük észre, hogy úgymond középső testvérként elhanyagoljuk a moldvai kistestvéreinket, a nálunk sokkal sanyarúbb sorban élő csángókat. Lássuk be azt is, hogy ugyanúgy lerománozzuk őket itt, Erdélyben, ahogyan minket is lerománoznak Budapesten. Máig sem értem miért nem tudunk tanulni azokból a pofonokból, amiket az anyaországi nagytestvéreinktől kapunk.

– A Bákó megyei tanfelügyelőséggel meg a vidéki iskolaigazgatókkal folytatott kötélhúzásban sem segít az RMDSZ, illetve a párt visszaszerzett kormánypozíciója? 
– A tanügy-minisztérium új magyar államtitkára és igazgatója még nagyon új. Ennek ellenére én derűlátó vagyok, és bízom abban, hogy előbb-utóbb megpróbálnak segíteni. Most, hogy szinte kéttucatnyi iskolában folyik a magyar nyelv oktatása, nagyon elkelne legalább egy ember, aki a tanfelügyelőségen képviselné az ügyeinket. Nem elég, hogy tanfelügyelőségi szinten most már szinte senki nem gáncsoskodik; szükségünk van egy emberre, aki nem szemléli passzívan mindazt, amit egyes igazgatók önszorgalomból tesznek ellenünk. Akkor nem fordulhatnának elő olyan esetek, mint például Lujzikalagorban, ahol az iskolaigazgató rendszeresen sanyargatja, bukással fenyegeti és megszégyeníti azokat az elemistákat, akiknek szülei merészelni kérték a magyar nyelv oktatásának bevezetését. Mikor a harmadikos kislányt a tantestület előveszi, nekiszögezvén a kérdést, hogy gyermekem, nem félsz attól, hogy megbuksz, ha magyarul tanulsz, a csöppség azt is megbánja, hogy magyarnak született. Az ilyesmin pedig a tanfelügyelőségen csak kuncognak, örülnek, hogy még akadnak olyan iskolaigazgatók, akik kordában tartják a moldvai magyarságot. 

– Mi lesz azzal a mintegy huszonöt-harminc településsel, ahol nem az iskolaigazgatók gátolják a nyelvoktatás bevezetését, hanem az MCSMSZ-nek még nem sikerült megszerveznie?
– Mindenki, beleértve a hazai és anyaországi politikumot, ettől az egy csángó civil szervezettől várja a megoldást, de arról megfeledkezik, hogy mi nem rendelkezünk egy normatív támogatással, hanem évente, mindig újból és újból elő kell valahonnan teremtenünk azt a pénzt, amivel tanáraink ittlétét finanszírozzuk. A Fennvaló a megmondója annak, hogy sokszor jómagam sem tudom, miként fogjuk pályázatokból meg kalapozásból összegyűjteni a szükséges pénzalapot.