Emlék- és toronyvesztés Bözödújfaluban

A torony nem nagy robajjal, döndüléssel omlott le, csendben, szinte szerényen hullt önmagába, mint ahogyan szerényen, meghitten állt 1784 óta néhány lépésnyire az unitárius istenháza ma már romos falainak közelében. Volt idők utolsó tanújaként tűnt el, olyanként, aki még látta az itt oltalomra lelt székely szombatosok, pápisták és az egyetlen erdélyi alapítású egyház híveinek háborítatlan együttélését.

Egyesület a vízválasztón

„Egyesületet hoztunk létre egy évvel ezelőtt az egykori falu emlékének megmentésén fáradozókkal közösen, hogy a még álló, megmenthető emlékeket konzerváljuk, felújítsuk, s úgy tűnt, az utolsó száz méteren vagyunk” – meséli bosszús szomorúsággal Csibi Attila, Erdőszentgyörgy város – ahova az egykori falu tartozott – fiatal polgármestere. A torony kapcsán úgy tervezték, hogy alapmegerősítéssel kezdik, utána támfalat vonnak köré – ezen keresztül lehetett volna megközelíteni.

Az unitárius templom még meglévő falait rekonstrukció során egészítették volna ki. Felajánlások érkeztek Erdélyből, az anyaországból, magánemberektől és egykori bözödújfalusiaktól, így meglettek volna a munkálatokhoz szükséges erőforrások. „Három héttel ezelőtt statikai felmérést készítettek a szakemberek a toronyról, akkor derült ki, hogy valóban a finisben vagyunk: a toronyépület állaga annyira tönkrement a vízben, hogy napok, órák kérdése volt a léte” – folytatja az elöljáró. És a félelem beigazolódott: a torony vasárnap délután összeomlott.

Augusztusban megkondulnak a harangok

Csibi Attila még bizakodó, mint mondja, van remény arra, hogy a tornyot újjáépíthessék, az unitárius templomot is felújítsák, és a siratófal körül is folytassák a tervek megvalósítását. A falu emlékét idéző, egykori lakóház falából kialakított emlékfalat – ezt nevezik siratófalnak – és a hősi halottak kimentett emlékművét be szeretnék keríteni, egy régi fénykép alapján egy haranglábat is felállítanak, és ezen helyezik el a katolikus és az unitárius templom egykori harangjait. (A katolikusét évekkel ezelőtt ellopták, de megkerült.) A harangláb már az augusztus első szombatján hagyományosan megrendezendő bözödújfalusi emléknapon állni fog, és megkondulnak majd a harangok is.

A vég kezdete

Bözödújfalu lakosságát legelőször 1975-ben legyintette meg az elmúlás szele. Akkor építették az első völgyzáró gátat. Két év múlva elvitte az árvíz, a munkálatokkal leálltak. Akkor a bözödújfalusiak azt hitték, megmenekülnek a kitelepítéstől, elárasztástól.

Nem így lett. 1984-től újrakezdték a munkálatokat, 1989-ben pedig megkezdték a lakosság kitelepítését. Aztán, ahogy 1993-ban fenyegetett a földtörvény, gyorsan ráeresztették a kipusztított falura a vizet. Ma is ott vannak a Rábák, buldózerek a vízben, amiket a nagy sietségben nem vontattak partra. Egy nagy víztározó lett a falu helyén, amely – állítólag – megmenti a völgybéli települések lakóit az árvíz pusztító hatásától. De milyen áron?

Az elárasztás előtt 179 porta volt a településen, melyet 1567-ben említ először a regestrum. Ma már csak pár cigány család tengődik a parton, jobbára hevenyészett házakban. Összesen 240 hektár területet foglal el a tó, amiből 160 a tulajdonképpeni vízfelület. Amikor esős az időjárás, 34 millió köbméter víz van benne. Most is megnőtt a víz szintje, sokak szerint ez okozta a torony omlását. Az amúgy is átázott építmény most jobban felázott, ráadásul a megnövekedett víztömeg hullámzása rongálta, ingatta a falakat, így ledőlt.

Derékba tört sorsok

Az egykori bözödújfalusiaknak jobbára már csak az utódaik élnek. De tizenhárom évvel ezelőtt még beszélhettünk néhány idős kitelepítettel. Őket idézzük. „Nyolcvanban költöztem Erdőszentgyörgyre, miután a feleségem meghalt. Aztán nyolcvankilencben jöttek a többiek, húsz-harminc család. Kártérítést fizettek a házakért. Harminc-harmincötezret kaptak az emberek, nem számított, hogy kinek mekkora háza volt. A székelykeresztúri unitárius esperes, Szombatfalvi József, aki maga is újfalusi volt, szokta tartani az istentiszteletet. Az ő nagyapja házát vette meg Sükösd Árpád, abból lett az emlékmű” – mesélte Rozenczi Endre.

Farkas Miklós: „A templom fölött volt a házam gyümölcsössel, volt nyolcszáz tő szőlőm is. Most a kertek víz alatt vannak. Ha kimennék a kertbe, csónakkal kellene mennem. Ha meg halászni akarok a kertemben, érti, a saját, volt kertemben, akkor ötvenezer lejt (ma ötven lej – szerk. megj.) kellene fizessek.”

A nyolcvanéves Papp József egy kukoricakast mutatott a szentgyörgyi garzonlakás mellett: „Én hoztam el otthonról. Legalább ennyi emlék maradjon a faluból. A föld, amin gazdálkodtunk, megtermette a nyolc-tíz szekér törökbúzát, most víz alatt van. Hát itt van helyette ez a kas üresen, mint a mi lelkünk. De megvan!” A felesége, Zsófi néni hozzáteszi: „Sohasem fogom elfelejteni azt a napot. Nyolcvankilenc november 29-én, szerdai nap volt, akkor költöztettek be Szentgyörgyre. Esett az eső, még arra is emlékszem, olyan sár volt, hogy a traktor egyszerre csak egy terűt tudott hozni.”

Epilógus

A torony vasárnap óta nincs. Elárvultan mered a világba az embereket vesztett Pirító, Tilalmas, Akasztóhegy, és tájba szelídül az emlékezés. Évente egyszer, augusztus első szombatján elindulnak a hajdani újfalusiak, a kitelepítettek, az elüldözöttek, az otthont vesztettek, hogy a tóparton újra emlékezzenek. Falura, emberekre, korokra, századokra, templomtornyokra, és a lélekben újrakonduló harangzúgásra.